Egy koradélutáni Budapest-Sopron járatnak köszönhetően már 5 óra magasságában a 2012-es Volt talajára tettük az idei fesztiválszezont remegve itt nyitó lábunk, és egy hideg sör felmarkolása után elsőként a Turbo koncertjére estünk be a hadd-ne-mondjam-bulvár-újság (úgyis-tudod-ha-nem-az-se-baj) színpadánál. A kényelmetlen igazság az, hogy még soha nem hallottam a bandát élőben, úgyhogy egészen meglepett az a korrekt pszichedelikus rock csapatás, amit a délutáni napsütésben produkáltak. A zene egyben volt, energiától pulzált, nem tűnt rádióbarátkozni vágyónak, volt is kémia a közönség felé, olyannyira, hogy egészen benne volt akár egy ráadás szám is a levegőben, de a színpadrendnek haladnia kellett, így a csapat leköszönt, hogy utat engedjen a Fish-nek, mi pedig a melegben gyorsan fogyó folyadékot igyekeztünk pótolni, majd ennek kíséretében indultunk el leróni egy kört a nagyszínpad felé.

A nagyszínpadon hamarosan rá is zendített Katy B, aki egészen hirtelen kezdett bele a műsorba, úgyhogy egy-két szám után rá kellett szólnia a közönségre, hogy ha már ő hajnal 5-kor kelt, hogy ideutazzon, akkor légyszi a színpad előtt is tegyék oda magukat. A koncertről négy dolog maradt meg igazán. Egy: Katy B nem adta elő a szupersztárt, tök egyszerű csajként játszotta el a saját kis szerepét – ez mondjuk szimpatikus volt. (Más kérdés, hogy kíhívás lesz neki úgy felszedni valamiféle színpadi orgánumot, hogy közben megtartja személyes egyszerűségét.) Kettő: komolyan szólnak a mélyek a Volt nagyszínpada előtt, és pár trackben ezt sikerült meglepően jól demózni. Három: a teljes szett legerősebb húzása az volt, mikor Mosca – Bax című számát dobták fel, erre énekelt a csaj egy nem túl bonyolult, de annál fülbemászóbb szöveget. Négy: aztán egyszercsak elment a koncert totális suttyóba, saját számok helyett félperces váltásokkal volt Give It Away, Jump Around és egy halom másik random sláger, öt perc alatt vagy tíz rewind, úgyhogy ez még házibulinak is rossz volt – ekkor elcsúsztunk másfelé.

Katy B (Fotók: volt.hu)

Az ingázás végül az először látogatott színpad és a nagyszínpad közé szorult, kisebb bóklászós kanyarokat beépítve, mivel máshol nem láttunk-hallottunk semmi hívogatót. (Ez aztán fokozódott, de erről később.) Így volt szerencsénk néhány szám erejéig egy Fish! koncerthez, ahol épp arról kérdezgette az énekes a közönséget, hogy hihető-e, hogy mindenkit meghívnak-e egy sörre, vagy az, hogy a zenekar befutott. Az elsőre nagyjából határozott volt a közönség válasza, a másodiknál már volt némi bizonytalanság. (Bennünk is.)

Hamarosan inkább visszakanyarodtunk a nagyszínpad felé, ahol akkor már a Simple Plan húzta a szívecskéket lelkesen mutogató, plüss nyuszifület viselő lányoknak a pop punkot. A legnagyobb oltás az volt, hogy a srácok olyan dumákat dobáltak a rajongók ölébe, hogy például az egyik tag elmondta, milyen kanos, mire a másik a közönség felé biccentve megnyugtatta cimboráját, hogy nem lesz ezzel itt gond. Mondjuk ez a lazaság inkább volt egybitesen ostoba mint rocksztáros, de hát az a jó a szabad piacban, hogy minden szar megtalálja a közönségét, úgyhogy ennyiben maradtunk, és ismét irányt váltottunk.

És akkor most leszek nagyon öreg, ha az előző bekezdés után azt írom, hogy átcammogtünk Hobóra, leültünk egy sörrel és ott is maradtunk vagy egy órát. Igazából soha életemben nem voltam Hobo koncerten (max fesztiválon, futólag), de nekem is megdöbbentő volt, hogy mennyire bejött az öreg muzsikája. Mármint nincs vele persze semmi gond, de nem vártam, hogy így ott ragadok. Amúgy a közönség is meglehetősen eklektikus volt, és nem valami öregfiúk-lányok party volt, hanem életkorilag teljesen vegyes arcokkal telt meg a színpad előtti tér. Azért figyeltük ám az órát, és fél tíz után megindultunk a nagyszínpad felé.

Faith No More

A Faith No More előtt úgy értünk oda, hogy még kényelmesen előre tudtunk sétálni, így a kordontól két lépésre vártuk a kezdést. Várakozás közben figyeltük, ahogy épp befejezik az utolsó simításokat a fehér leplekbe burkolt és virágokkal díszített színpadképen, ami leginkább egy ravatalra emlékeztetett. Sok színpadra hívó ováció után jött végre fel a banda, és egy olyan koncertet hozott, amitől mondjuk nem tettük le a hajunkat, de azért jó volt ott lenni és meghallgatni. Kicsit mintha fáradt kötelességtudattal játszottak volna számokat, de voltak pillanatok, amikor Patton igazán kieresztette a hangját vagy épp belepörgött egy zúzásba, és ilyenkor örültünk. Ezek mondjuk azok a koncertek, amikor pont nem hiányolom a megafonos énekelést, mikrofon torkba emelést vagy ehhez hasonló, kötelező “őrült vagyok, figyeljétek” köröket, mert ezek sajnos most nem voltak hitelesek. Ellenben a zene volt annyira okés, hogy két hosszú visszataps körben is sikerült meggyőzni a bandát a ráadásról. A koncert után egy sörpadon futottunk össze egy skót faszival, aki büszkén mutogatta az FNM basszeros Billy Goulddal készített közös fotóját, és újságolta, hogy ez élete 70. FNM koncertje. Ehhez a teljesítményhez gratuálunk neki innen is.

A FNM után jött egy kellemetlen tortúra. Ekkora ugyanis a Petőfi színpadának csúszása miatt még 2 utánig kellett várni Toddla T-re, és a fesztivál ezen időszakában konkrétan csak rossz vagy unalmas zenék szóltak. A legfurább az volt, hogy a legtöbb hely irányából őrült hangerővel dübörgő elektronikus zene hallatszott (a fura a Volt feszt és az elektronikus túltengés közötti disszonanciában keresendő), de a legócskább fajtából: diszkósan döngölő négynegyedek, eszetlenül össze-visszatört zúzás és artikulátlanul bugyborgó basszusok, ráadásul ez lépten-nyomon összefolyt, így csak valami kakofón massza lett belőle, ami elől próbáltunk mindig arrébb menekülni. A legjobb ekkor még a Punnany Massif volt, ahol a koncertbe csak két szar csattogott bele, aztán imákat mormoltunk, mikor végre elkezdődött az, amire vártunk.

Toddla T

Azért Toddla T sem kímélte a közönséget, és pörgős muzsikát rakott, de szerencsére azt mutatta meg, hogyan lehet ezt jól csinálni. Mintha valami egészen oldskool jungle-t ütött volna fel rave-vel és modern basszusokkal, közben pedig a szettnek egészében véve leginkább egy régivonalas drum and bass party flow-ja volt. Szerethető volt, táncolható volt, hatalmas bulit csinált egy pillanat alatt, és ennek megfelelően gyorsan meg is telt a tér behunyt szemmel ugrálva táncoló emberekkel. A laptop mögött ügyködő srácot egy mc is segítette a színpad frontján, az pedig külön jó pont volt, hogy nem a rádiósláger zenéit erőltette, hanem abszolút a party vonalra koncentrált. Sajnos a csúszás és a hajnali vonat miatt lassan irányba kellett állnunk, de vérző szívvel hagytuk ott ezt a szettet. Remélhetőleg halljuk őt újra nemsokára.