Egy szupergroup-szagú zenés összeröffenés és az igen kellemes chill-zenéket fialó bécsi színtér egy újabb követe – ezt ígérte ezen a héten a szerda este az A38-on. Hogy mennyire passzol a két esemény egymáshoz, a kiküldött Kultblog-különítménynek utólag kellett rájönnie, hogy cseppet sem mellékes kérdés: a Budbudas fellépése során még párosunk progresszív zenékhez szokott tagjának gondolatai is bárpult vagy a kijárat felé menekülés körül jártak, a jóérzés és a Waldeck iránti szolidnál kissé erősebb érdeklődés végül győzött, és sikerrel abszolváltuk (túléltük?) az este magyar vonalát. Mert progresszív és progresszív zene között is van különbség, de erről bővebben a folytatásban.
Szerintem minden szégyenérzet nélkül vallhatom be, hogy a Budbudas és tagjainak egy része masszívan fekete lóként vonult fel előttem aznap este, tényleg csak néhányukat ismertem előzőleg innen-onnan. A Kontroll Csoport persze megvan, a Kampec Dolores is ismerős valahonnan, de mivel eleve ilyen szörnyen kísérletező és elvont fellépésnek volt beharangozva a Budbudas-show, nem nagyon erőltettem az előélettel való ismerkedést: megnézzük, oszt’ ha jó, akkor majd örülünk, hogy jó felvezetést kaptunk Waldeck századfordulós/trippie hangulatzenéje elé.
De az előétel aznap este úgy döntött, hogy márpedig ő itt a főfogás lesz. Meg desszert. Meg az aperitif. S szép csöndben a színpad átvette az irányítást az egész hajó fölött, minden kiutat lezárva. A probléma körülbelül a tízedik másodpercnél kezdődött, amikor egy szimpatikus nyitótémát a progresszivitás nevében úgy szívenszúrtak, hogy tocsogott a vértől az első sor. Rendszertelen, kaotikus, bár kétségkívül avantgárd és a színpad onnansó felén nyilván szórakoztató kísérletezés vette kezdetét másfél órában, abból a fajtából, amiből fél óra is bőven elég a könnyebb lelkűeknek a begolyózáshoz. (Páran kimenekülnek a ruhatár irányába, megint páran inkább eltolnak pár végeláthatatlan cigit a jeges dunai szélben. A röviditalfogyasztás drámaian megugrik.)
Nem azzal volt probléma, hogy unalmas volt. Nem, épp ellenkezőleg, aki aznap este lejött Waldeckre, nem biztos, hogy ennyire kísérletező jazzt akart hallgatni, főleg nem a nagyon elvont fajtából. Nem volt egyértelmű mélypontja a koncertnek, sokkal inkább volt kegyetlenül fárasztó.
Ezek után őszintén elgondolkodtunk, hogy vajon mennyire fogunk dühöngeni, ha még Waldeck is kitalálja, hogy megújítja a nu jazzt aznap este, és nem lesz hajlandó kiszolgálni minket és a közönség nagy részét, akik láthatóan ölni tudtak volna valami jó kommersz, belevaló bécsi chill-szettért. S az égiek megkegyelmeztek: megkaptuk, még ha némileg bizonytalanul prezentálva, több-kevesebb hibával is.
Láthatóan nagyon nehezen talált magára a társaság, visszagondolva a tavalyi Parov Stelarra, ott szinte az első perctől ment a nu jazz show, volt is őrjöngés, izzadtságszagú szorongvatáncolás. Itt ez sajnos elmaradt, szinte észre se lehetett venni, úgy jöttek fel a srácok a színpadra, elhelyezkedtek a Get Up Carmenre (ez is milyen, az egyik legnagyobb Waldeck slágerre beállni), aztán elkezdték űzni az ipart, kevés mosollyal, sok összenézéssel. Mintha már évek óta nem játszottak volna együtt, most meg hirtelen az életük függne rajta.
De aztán szerencsére összeálltak a dolgok, jöttek a Ballroom Stories hangulatívét prezentáló dallamok, kisimultak az arcok, és amikor visszanyúltak egy instrumentális trip-hop/dub témához a The Night Garden idejéből, már a tenyerükből etették a közönséget. De mire elértünk oda, hogy kezdte a szett feledtetni a Budbudas okozta emóció-sebeket, levonultak, és jött a ráadás, vagyis a koncert lezárása. Eljátszották még egyszer a Get Up Carment, ezúttal már szépen, telten, sikerrel, de bennünk így is hiányérzet maradt a fellépés végére. Nem az ilyen produkciókért kedveltük meg annyira a sógorok Kruder és Dorfmeister nevével fémjelzett stílusát … de reménykedjünk, hogy az állítólag tavasz folyamán visszatérő Stelar kiköszörüli a csorbát.
Fotók
(by zs.gothpunk)
Linkek: