Ez itt kérem a zene vége – is lehet, ha ti úgy gondoljátok. Egy androgün-küszöböt simán megütő srác tátog rá a ’80-as évek végéről érkező női énekre, miközben hálószobaszintik darabolják fel egy láncfűrész alaposságával a józan ész utolsó morzsáit. Amennyire borzasztó, annyira könnyű rákattanni Daniel Martin-McCormick, azaz Ital VHS-őrületére.
A napokban épp egy olyan galériát nézegettem a Wired-ön, amiben olyan festmények szerepeltek, amely legfőbb inspiráló ereje a bűvös mágnesszalagon megakadt-lepauzált-megsérült VHS-felvételek voltak, amelyekkel az ’80-as évek végéről szakasztott generációm még azért mint élő médium találkozhatott. De nem a Kengyelfutó Gyalogkakukk, még nem is Tom és Jerry szerepelt ezeken a képeken, hanem teljesen átlagos emberek teljesen hétköznapi élethelyzetekben, digitális zaj által elmosott arcokkal és testekkel, ezáltal keltve azt a maró érzést, hogy ezek a haldokló médiumra alapuló emlékek nemcsak elenyésznek idővel, de előbb el is torzulnak, kilépnek önmagukból.
Valami hasonló történik Ital videójában, az Only For Tonightban is. Daniel Martin-McCormick, aki egyébként a friscoi Mi Ami nevű bandában tol a közepesnél kettővel gyengébb zajos posztpunkot, szólóban alaposan belenyúlt a tutiba, mert az Only For Tonight torz képében olyan számot rakott össze, amely nem feltétlenül fog tetszeni hallgatójának, de vélemény nélkül se hagyja.
Ami feltétlenül nyerő az Only For Tonightban, az az eredeti, feelgood hangulatából teljesen kifordított Candi Staton-sample, amely vezeti a szám ívét. Az amerikai soul-gospel énekesnő hangja az idegborzoló szintiknek köszönhetően megtelik annyi félelemmel és rettegéssel, ami egy különösen kellemetlen trip során törhet az emberre, pláne, ha közben olyan videók peregnek a lejátszóban, melyekben hirtelen feltűnnek a szereplők arcán rejlő valódi érzések – a megjátszottság mögött.
Azt hiszem, ezt nevezik dekadenciának.
Ital – Only For Tonight