Az izlandi elektropop egy olyan, gyógyszernek nem minősülő készítmény, amelyet bátran ajánlanék mindenféle kedélybaj gyógyítására. Budapesten egyszer már az FM Belfast is bemutatta, hogyan illene mulatnia Európának, és ennek a tananyagnak a második részét hozta május 13-án a Gozsdu Manó Klubba a Retro Stefson.
Az itthon továbbra is biztosan lüktető Izland-mánia ellenére a Retro Stefson még mindig ismeretlen névnek számít. Pedig Stefsonéknak már híre van és nem csak az apró lovak földjén: szemérmetlenül fiatal koruk ellenére már három nagylemezt tudhatnak maguk mögött, jelenleg pedig épp azon vannak, hogy körbeturnézzák Európát. Az együttes eddigi legkiemelkedőbb teljesítménye az új, címnélküli album, mely idén márciustól vált a szigetországon kívül is elérhetővé. Az új lemez egy sokkal profibb, érettebb munka, melyen nyoma sincs az eddigi felvételek tompa, egysíkú monotóniájának, mára a zenekar egy műfaji határokra fittyet hányó, megállíthatatlan erővé lett. A Retro Stefson indulásakor még csak 14-15 éves kisgyerekek felnőttek, tejfölös szájú kölkök izlandi csürhéjéből egy olyan csapattá értek, mely a világ bármely színpadán megállja a helyét.
Budapesten ennek ellenére még tíz perccel a koncert kezdete előtt is meglepő csend volt. A tíz-húsz, megilletődötten álldogáló figura között azonban lassan ismerős arcok bukkantak fel: legelőször is Unnsteinn és Logi Stefánsson, azaz a banda alapmagját alkotó Stefson fivérek, avagy Les Frères Stefson, ahogy felkarjukra tetováltan olvashatjuk. Utánuk érkezett egy vörös szakállú viking, aki egy szál alsógatyában ugrott fel a színpadra, és Hermigervillként mutatkozott be. Mint kiderült, előző este Romániában néhányan elvesztettek egy fogadást, ezért a hiányos öltözet.
Fotók: Soundkitchen
Az ez alkalommal előzenekarként funkcionáló Hermigervill egyedülálló elektrojával már jó ideje kavarja a vizeket Izlandon, szólóprojektjei mellett pedig több együttesben is közreműködött. Egy szóló szintis produkció könnyedén lehetne unalmas is, a félmeztelenül táncoló Hermigervill azonban épp az volt, amelyre a Gozsdu közönségének szüksége volt: egy adag ébresztő energiabomba. Hatvanas évekbeli izlandi szintipop slágerek követték Hermigervill személyes fantáziáit, a felhőtlenül ugráló srácot látva pedig nehéz volt mosolygás nélkül kibírni. Ekkorra már megtelt a terem is, talán elterjedt, hogy egy majdnem meztelen vikingszerzet táncikál szintetizátorral valahol a Király utcában a föld alatt – ezt a látványt kár lett volna kihagyni.
Aztán Hermigerwill hátrébb húzódott, hogy helyet adjon a színpadon a Retro Stefson maradék hét tagjának is. Fiatalok, annyira fiatalok! És profik is, de még mennyire. A koncert lemezbemutató jellegéből következően az este az új nagylemez dalai domináltak. Elsőnek érkezett az albumnyitó Solaris, majd legnépszerűbb slágereik: a Glow, a She Said és az (o)Kami, olykor egészen megváltoztatva, kicsavarva, átimprovizálva. Az albumon néhány perces Qween a koncerten egy húszperces monstrummá nőtte magát, telepakolva gitár-, dob- és szintetizátorszólókkal, és a közönség boldogan ugrált fel-alá, balra-jobbra, ahogy Unnsteinn épp kérte, közben énekelve a fülbemászó dallamot. Táncra perdült a terem, mert nem volt erő, amely ellen tudott volna állni ennek az energiának. A dalszövegeket talán még ismeretlenek voltak, a dalok egy kicsit idegenek, erre a zenére mozdulatlanul állni azonban nemcsak blaszfémia lett volna, hanem lehetetlenség is. Közben fel-feltűntek a régi kedvencek is, mint a Senseni és Stefsonék himnusza, a Kimba.
Fogalmam sincs, mi is tulajdonképpen ez a Retro Stefson, de boldoggá tesz: különös, eklektikus katyvasza zenei stílusoknak, és sosem tudhatod, mire számíthatsz, mi lesz a következő: reggae? Hajrázós rock? Dance? Vagy épp egy kis jazz? A Stefson testvérek apja izlandi volt, anyja angolai és Portugáliában nőttek fel, így zenéjük is valami sajátos, kultúrák közti keveredés eredményeképp születik, szóljon akár rókákról izlandiul vagy értelmetlen sületlenségekről franciául.
Meglepő, ez talán a legjobb szó rá, a közönség talán egy kissé meglepődött, Hermigervillen éppúgy, mint ezen a definiálhatatlan stíluskavalkádon. Aztán elkezdtek rá táncolni. Az utcán sétálgató budapesti lakos tán nem is gondolta volna, milyen lüktetés volt hétfő este a kis klubban, néhány méterrel a föld alatt. Ha Izlandon ilyenek a hétköznapok, szívesen megnézném az ünnepeiket is. “Reméljük, nem voltunk túlságosan furcsák nektek!” – köszönt el a ráadás után Unnsteinn. De igen, azok voltatok, és mi ezért rettentően hálásak vagyunk. Sose változzatok meg.