Nem tudom, kiben mennyire maradt meg a These New Puritans nevű banda, amely 2008-ban, a második indie-hullám kellős közepén kiadott egy, az egész stílus zenei alaptételeivel szembemenő albumot. Ezt mindenki elkönyvelte figyelemre érdemes debütálásként, de aztán – véleményem szerint – elsikkadt egy kicsit a nevük. Most pedig itt van a második lemezük Hidden címmel, és ha az előző nehezen érthető volt, ez már-már értelmezhetetlen. Viszont kiváló is.
Az emlegetett első lemezt, mely egyébként Beat Pyramid névre hallgat, emlékeim szerint még én is jobbára egyfajta indie-aspektusból igyekeztem értelmezni, de valahol a cikk írása közben félúton már annyi dolgot felemlegettem mint lehetséges kapcsolat a Bloc Party posztpunktól az M83-ig, hogy fel is adtam, hogy tiszta képet adjak a These New Puritans munkásságáról. Szóval most helló srácok, jön a második menet.
Mert ez alkalommal sem sikerült ám egy hagyományos, egy stílus aspektusából és annak jegyeit analogizálva értelmezhető albumot készíteni. Az ezúttal is aránylag tiszta előttem, hogy megint sikerült valami izgalmasat alkotni, ami egyúttal vitathatatlanul cool is – utóbbi főleg a vokáltémák angolos fesztelenségének köszönhető, amit még mindig Jack Barnett szolgáltat. Viszont a leginkább egyértelmű változás, hogy a posztpunkos jelleg, ami a Beat Pyramid legtöbb számára (például az übersláger klipes számra, az Elvisre is) jellemző volt, teljesen eltűnt a két album közötti két évben. Ehelyett egy jó adag, stílusfüggetlen innováció költözött a témák közé, aminek köszönhetően most már akár art-rock bandaként is kezelhetjük a These New Puritanst, legalábbis akkor, ha csak kicsit akarunk tévedni velük kapcsolatban.
Konkrét hullámba még mindig beilleszthetetlen az, ami a Hiddenen hallható, viszont az a fajta viktoriánus, összetéveszthetetlenül angol enteriőr, ami a számokból árad, hangulati kohéziót teremt – és ez nemcsak javára válik az albumnak, hanem legfőbb vonzerejévé. Ki gondolta volna, hogy egy indie felől érkező zenekart ennyire izgalmassá tehet egy csapat rézfúvós? Márpedig a Hologram vagy a 5 olyan, mint egyfajta zseniális ötvözete popzenének és egy John Cage-darabnak. Ez a hangulat pedig van annyira egyedi ízű, hogy bármennyire is nehezen hallgatható a Hidden, saját véleményemmel mennék szembe, ha nem osztanék ki egy négyest legalább.
These New Puritans – We Want War