Senki nem gondolta még 1989-ben, hogy a Black Dog Virtual című számának a témája – “I sit in my room, imagine the future” – évtizedeken át meghatározza majd a techno küldetését. Viszont minél jobban telt az idő, az akkori formáció – Ken Downie, Andy Turner és Ed Handley – munkássága annál fontosabbá vált a stílusban, mára mondhatni alapkövét képezik az irányzat detroiti importja ellen való lázadásnak. A Black Dog emiatt joggal úttörő az európai elektronikus zenében. Az 1980-as évek végén megteremtették az alapját annak az intelligens tánczenének, amire nem sokkal később a Warp igazi márkát épített, ráadásul a mai napig képesek nem csak újat mondani, de hangzás tekintetében is albumról albumra megújulni.

Természetesen sok korszakon ment keresztül az elmúlt huszonegy évben a formáció: a korai sikereket követően Turner és Handley 1995-ben viharos körülmények közt távozott, hogy jobban koncentrálhassanak Plaid nevű duójukra, miközben óriási tartozást és egy soha nem kívánt háromlemezes szerződés teljesítését hagyták Downie-ra a Warp felé. Négy év szenvedést követően a sheffieldi kiadó végül 1999-ben elengedte őt (a három album soha nem készült el, Downie egyedül az 1996-os Music For Adverts (And Short Films)-et fejezte be), majd két évvel később gyerekkori barátaival, Martin és Richard Dusttal folytatta tovább a projektet. A mai napig ez a felállás van érvényben, és az utolsó három év megjelenéseit figyelembe véve egyre biztosabbá válik, hogy nem csak működik, de a tagok a korai éveket is felülmúlják.

“A Black Dog mindig előre tekint, csak az új dolgok érdeklik” – mondja Martin Dust. “Nem azok a művészek vagyunk, akiket az elégít ki, ha folyton ugyanazt készíthetik el. Ott voltunk a Warp indulásánál, imádtuk a hangzást, imádtuk az LFO-t. Remek idők voltak, de nem élhetünk állandóan 1989-ben. A partik és az emberek már rég mások, a drogok sokkal rosszabbak. Változtak a dolgok, és tudnod kell követni őket.” Martin mellett a testvére, Richard ül, és inkább csak figyelemmel kíséri a beszélgetést, ritkán szólal meg. Ken Downie viszont nincs jelen, ugyanis, mint kiderül, ő nem szokott fellépni. “Ken nem szereti a repülőtereket, a biztonsági szolgálatokat, meg egyáltalán, ha megmondják neki, hogy mit csináljon” – folytatja Martin. “Nemrég egy hajóra költözött, hogy a hatalommal se kelljen foglalkoznia többet. Nem fizet semmit, bejelentett lakcíme és telefonszáma sincs.”

Ez a fajta csendes tiltakozás a Black Dog elsőszámú munkamódszere: “A hozzánk hasonló korban járó emberek már rég nem foglalkoznak a jövővel. Olyan ígéretek, mint a jetpackek, hipergyors vonatok, együttélés tökéletes harmóniában, a Blade Runner világa, vagy a fantasztikus-epikus dolgok sohasem valósultak meg. Becsaptak minket. Emiatt a Black Dog már csak a holnappal foglalkozik” – és még hozzáteszi: “na meg a politikával. Munkáscsaládból származunk mind, ezért természetes, hogy vannak politikai nézeteink. Határozottan BNP-ellenesek vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy a mai fiatalok túl könnyen elfogadnak mindent, amit mondanak nekik, és ezzel a hozzáállással, gondolkodásmóddal egyszerűen nem tudunk azonosulni. De sajnos ez ma Anglia.”

The Black Dog: Richard Dust (balra) és Martin Dust (jobbra)

A tiltakozásuknak főleg a 2009-es Further Vexations című albumuk ad hangot. Ha megnézzük a számlistát, már a címek is igen sokatmondóak (You’re Only SQL, CCTV Nation stb.), de a hangokban sokkal több rejlik. “A Further Vexations leginkább a politikai nézeteinkről és szűnni nem vágyó haragunk kifejezéséről szól. Miért fogadtuk el a CCTV-t? Nem oldotta meg a bűnözést, ellenben rengetegbe került. A stúdiónk a bevándorlási hivatallal szemben van. Mindig borzasztó érzés látni, hogy úgy bánnak az emberekkel, mint egy darab hússal. Rengetegszer hallottuk beszűrődni a tiltakozások és tüntetések zaját, a kétségbeesést. Volt, hogy kimentünk, és felvettünk ezekből valamit. Felfedezhetőek az albumon. Vagy: miért nem tanulhat az ember tovább? Csak idén 190 ezer fiatalt nem engedtek egyetemre menni. A lányom fizetett, hogy tovább tanulhasson, amihez hitelt kellett felvennie, és mára 30 ezer fontos tartozása van. Mert diplomát akar szerezni! Mit kell tennünk ahhoz, hogy változtassunk ezen?”

“Azt hiszem, az 1970-es és 1980-as években a diákok sokkal politikusabbak voltak. Számítottak nekik a dolgok. Ma elképzelésük sincs az életről. Mindannyian csak a pénzt hajszolják, hogy minél nagyobb házuk legyen. Meg Facebookoznak. MySpace-eznek. Twittelnek” – folytatja egyre hevesebben Martin. “Emlékszem, nekünk régen is csak annyi kellett, amennyi elég volt ahhoz, hogy csinálhassuk, amit szeretünk.” Ehhez hasonló a 2008-as, Radio Scarecrow című album koncepciója is, de az inkább a személyi jogok megsértésével foglalkozik. “A Radio Scarecrow-t az MI5 és hasonló kémszervezetek egyszerű technológiája, egy kilenc rácsos titkosírás ihlette, amivel még ma is küldenek titkos üzeneteket egymásnak ezek a szervezetek. Rövid- és hosszúhullámú rádióval egyaránt befoghatod őket. Sok időt töltöttünk kereséssel, anyaggyűjtéssel. A lemez sokat foglalkozik a PGP-vel – ez egy 256k-s titkosítású komplex algoritmus, aminek eredetileg védenie kéne az üzeneteidet, a szoftvereidet, fájljaidat – és azzal, hogy milyen könnyen feltörhető.”

Mindazonáltal, korábbi kijelentésüknek megfelelően, a Black Dog a politikai nézeteik kinyilvánítása mellett legalább annyi időt fordít zenei hatásaik kifejezésére is. “Ránk óriási hatással volt Sheffield, Manchester és meglepő módon Blackpool. Mivel túlnyomórészt munkásosztálybeli emberek laknak itt, ezért mindenki érti a fekete zenét. Régen is könnyen azonosultak vele. A northern soul volt az első dolog, ami minket nagyon érdekelt, meg a velejáró szinkronizált tánckultúra. Amikor először mentél táncolni ilyen buliba, és nem voltál tisztában a legmenőbb lépésekkel, hátul kellett maradnod, majd ahogy elsajátítottál mindent, úgy mehettél a tánctéren előbbre. Imádtuk a nadrágokat, amivel sokat kellett törődni, hogy úgy nézzen ki, ahogy. Szerettük, hogy az emberek ennyit foglalkoztak ezzel, közösségi ereje volt. Boldoggá tette őket még olyan szar városokban is, mint Sheffield. Ehhez képest ma eladósodott egyetemista diákok tartják életben a helyet, akiket nem érdekel a kultúra. A bulikba 150 főnél többen alig mennek. S, amikor befejeződik a félév, és jön a nyár, az egész hely szellemvárossá alakult át.”

“1979-ben volt egy hét, amikor láttam a Cabaret Voltaire-t és a Throbbing Gristle-t, valamint megvettem a Kraftwerknek az Autobahn című albumát” – mondja Martin – “és életemben először nem értettem, hogy ezeket a zenéket hogyan találtak ki a szerzőik. Tudod, mindig láthattunk hagyományos punk bandákat gitárokkal, dobokkal, ezek nem jelentettek sokat. Ők fényévekkel előrébb jártak náluk! Azóta mindig biccentünk feléjük olykor, megköszönjük nekik, hogy hatással voltak ránk. Mindegyik lemezünkön találhatsz apró hivatkozási pontokat. Lenyűgöz minket, hogy mennyire nehéz volt, amit csináltak, és mégis mily könnyedén meg tudtak oldani mindent. Gondolj bele: nem volt sequencerük, mindent kézzel kellett végezniük, a kábelekre pedig különösen vigyázniuk kellett, mert nagyon gyengék voltak. Ehhez képest nekünk mennyire könnyű dolgunk van: két laptop, két midi kábel és két kontroller van velünk a színpadon, és mindent el tudunk játszani.”

“Technikailag Erik Satie ugyancsak óriási ihletforrás. Fantasztikus, ahogyan a hangjegyekkel kísérletezett, fantasztikus humorérzéke volt. De idevehetőek a korai kísérletezők, John Cage és Karlheinz Stockhausen is. Az emberek még csak nem is tekintették zenének, amit csináltak. Tény, hogy néha irritálónak tűnhet egy-egy darabjuk, és valóban meg kell tanulnod hallgatni őket, hogy élvezhesd, de nézd a dolgok tényszerű oldalát: ezek az emberek pionírok voltak, nekik köszönhetően csinálhatják ma sokan azt, amit mi is. Ez a hozzáállás, gondolkodás inspirál minket a nap minden percében.”

Képek és videók: Szentpéteri Roland

A szerzők idei legújabb, Music For Real Airports albumát főleg ennek a korai korszaknak tisztelegve írták: “Kollázsokat készítettünk különböző hangokkal, loopokkal” – árulja el a részleteket Martin. “Az egész koncepció arra épült, hogy ellenpontot teremtsünk annak, amit Brian Eno csinált 1978-ban. Ő egy idealisztikus utópiát akart teremteni, egy elképzelt állapotot. Meg tudom őt érteni. Ha megnézel például régi képeket a Croydon repülőtérről, az egész rendkívül működőképesnek tűnik. Az emberhez felmehettek a gépre a barátai, a családja, majd felszállás előtt bemondta a pilóta, hogy akinek nincs jegye, az hagyja el a gépet. Sajnos ez nem valósult meg soha később. Eme modern, de rendkívül idealista elképzelés helyett ma a repülőterek bevásárlóközpontokra hasonlítanak, ahol elképesztően nagy összeget fizetsz azért, hogy mindenki egy szardarabként kezeljen. Vajon fogják valaha azt mondani a fogyasztók, hogy ez elfogadhatatlan? Legutóbb például fizettem 900 fontot, cserébe órákat kellett sorban állnom, átkutatták a holmimat, és egy szendvics meg egy sör kétszer annyiba került, mint egy normális pubban. A bevásárlóközpontok és a repülőterek a mai világ új katedrálisai. Az új vallás.”

A Music For Real Airports ennek megfelelően jelentősen szakít az előző két album hagyományaival, politikai témák helyett inkább szociális oldalról megközelített társadalomkritikát rejt magában. Noha fókuszába a repülőtereket állítja, az jelentősen érződik, hogy a tagok ennél is szélesebb értelemben gondolkodtak, és alapvetően nem is a klubszíntérre szánták. “Művészeti installációk mellé, egyedi kiállításokra szeretnénk elvinni ezt az albumot. Ez a zene, sőt az egész Black Dog már rég nem működik a fesztiválvilágban. Ott a dj-k slágert slágerre raknak fel, ezért nagyon nehéz beállni közéjük, mert legalább 45 perc kell, hogy a partizók ráálljanak a mi zenénkre. A fiatal dj-ket már egyáltalán nem értjük. Mindig a legkeményebb zenéket játsszák utoljára, pedig tudják, hogy mi jövünk. Gondolom nekik számít a nagy finis, de mi értelme van? Mindenki csak a saját show-jában, műsorában gondolkodik, már rég nincs az, hogy egy egész este profin összehangolt szettek sorából épüljön fel. Kiváncsi vagyok, hogy e lemezlovasok közül hányan tudják, milyen egy jó warm-up dj, miket kell csinálnia. Szóval… egyszerűen nem illünk közéjük. Azt hiszem, most már a techno kívülállói vagyunk.”

Egyelőre azonban még nem tudja a Black Dog, hogy hol van a helye a magasművészetben értelmezett hangművészek világában. Fellépni nem könnyű (Martin példának megemlíti, hogy egy ismerősük megpróbált elintézni egy estét nekik a Tate Galleryben, de a próbálkozás esélytelen volt, mert a hely három évre előre be van táblázva), és még ők sem nagyon tudják, hogy mit hoz a jövő, mennyire lesz számukra érdekes évekkel később is a Music For Real Airports. “Egyelőre folyamatosan frissítjük a blogot, megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Van két installációs ötletünk, ezeket jövőre megvalósíthatjuk Hollandiában, egy továbbit pedig még idén decemberben Japánban. Dolgozunk két új zenei projekten, de még nem döntöttük el, hogy ezek miről szóljanak. Egy dologban egyetértünk: a doboknak modernebbek kell lenniük, azonban egyelőre elképzelésünk sincs, hogy ez mit jelent. Jelenleg kész van két albumnyi zene is, remélhetőleg jövőre megjelennek, vagy legalább részben. Nem szokásunk eltűnni, a weboldalunkon állandóan jelen vagyunk, minden biztos információt azonnal közzéteszünk.”

A Black Dog Music For Real Airports albuma idén májusban jelent meg a Somán.

The Black Dog videóinterjú

Linkek:

• The Black Dog hivatalos weboldal
• The Black Dog a Wikipedián
• The Black Dog a Discogson