A Bomb The Bass név legalább három generációnak jelent valamit. Tim Simenon hosszú életű projektje még valamikor az 1980-as évek közepén öltött alakot, mikor Angliában az elektronikus zene olyan elsöprő erővel tört be minden háztartásba, mint a Beatles az 1960-as évek elején. A Bomb The Bass sok dolognak a kezdetét jelentette: 1988-ban az Into The Dragon albummal való debütálás után az NME magazin címlapra rakta Simenont, és az ő nevével kötötte össze a dj kultúra születését, ezen kívül pedig az első zenéje, a Beat Dis nem csak váratlan és mindennél nagyobb sikert aratott (egészen a második helyig kúszott fel a nemzeti toplistán), hanem ez volt az első olyan felvétel a kereskedelmi szektorban, ami a hangminta alapú zeneírásra épült, és feltörekvő producerek kész nemzedékének szolgált iránytűként. Nehéz lett volna megjósolni akkor, hogy a Bomb The Bass létezni fog még 2010-ben is: minden túlságosan hirtelen történt, és az acid house forradalom, valamint az indie fogalomkör létrejötte oly mértékű felfordulást okozott a szigetországban, hogy menő nevek érkeztek minden héten, majd tűntek el örökre tizenöt perc ragyogás után.

Simenon gyorsan váltott. 1991-ben megjelent Unknown Territory címmel a második Bomb The Bass album, amiről a Winter In July és Love So True felvételek váltak mára igazán jelentőssé: egyrészt bemutatták a triphopnak azt a könnyed, cukormázas formáját, ami a Guy Sigsworth-féle producereknek sikert és megélhetést biztosított az évtizedben, másrészt pedig ezekkel felkészítették az embereket a Massive Attackkel és Portisheaddel érkező mélyebb, sokkal művészibb hullám megértésére és befogadására. Simenon ezen a területen sem maradt sokáig: 1995-ben érkezett a harmadik album, a Clear, és a végeredmény egy épp olyan bizonytalannak tűnő útkeresésről számolt be, ami akkoriban rengeteg elektronikus zenei formációnál tapasztalható volt (pl. Meat Beat Manifesto, The Orb stb.). Sötét, érett munka volt a Clear, de épp ezért nem futhatta be azt a pályát, amit a korábbi lemezek, s ugyan a William S. Burroughs ihlette Bug Powder Dust meghatározó felvétel maradt róla mindmáig, az teljesen biztosra vehető, hogy a kiadvány többi tíz zenéjére már tényleg csak azok emlékeznek, akik éltek 1995-ben és igazi rajongóknak tartották magukat.

“Hirtelen baromi unalmassá vált minden. Azt hiszem, akkor kezdődött az a korszak az elektronikus zenében, amikor egyre jobban háttérbe szorult a szenvedély, és megkezdődött a műfaj kereskedelmivé, vagy tömegfogyasztási cikké válása. Kiépült a zeneipar ezen a területen is, mindent el lehetett adni. Futószalagon gördültek a lemezek hetente. Rettentően kiábrándultam mindenből, zenét sem akartam hallgatni sokáig” – emlékszik vissza Simenon ezekre az időkre thaiföldi lakásában ülve, miközben mobiltelefonon beszélgetünk. Noha tizenöt év telt el azóta, mégis megkerülhetetlennek tűnik pár szót váltani vele a karrierje kezdeti éveiről, legalábbis minél többet tanulmányozom a három lemez történetét és a korszakot zenei szempontból, annál jobban megértem a 2008-as nagy visszatérést, és az azóta eltelt két évet, ami Simenon márciusban Back To Light címmel megjelenő legújabb longplayerét inspirálta. “Úgy döntöttem, hogy elvonulok pihenni, mert semmi nem fogott meg akkoriban. Logikus döntésnek tűnt kiürítemet a fejemet, elvégre ezt követően jobban be tudja az ember fogadni az új dolgokat. Nyitottabb lesz mindenre.”

Kiderül, hogy 1995 után nem sokkal Amszterdamba költözött, ahol szoftverprogramozóként kezdett el dolgozni, és jó pár évig átlagpolgárként élt, próbálva kitalálni, hogy mit akar az életével a továbbiakban. Valamikor az évtized végén kezdett el új dalokon ötletelni és komponálni, de egyszer sem volt igazán elégedett velük. Többször is újraírta őket, miközben olyan neveket tudott felkérni vokálszerepekre, mint Mark Lanegan (Queens Of The Stone Age, Screaming Trees), Rich Thair, Jakeone, a Fujiya & Miyagi és Paul Conboy – utóbbival ráadásul jó barátság alakult ki, ami még ma is tart. A lemeznek valamikor a Future Chaos címet adta Simenon (ő maga sem emlékszik már rá igazán, hogy mikor), mert annyira bizonytalannak látta a saját és az elektronikus zene jövőjét, hogy nem igazán tudta eldönteni, van-e egyáltalán értelme megjelentetni a dalokat. Mindenesetre jól döntött: “Befejezni a Futue Chaost olyan volt, mintha több év szenvedés után szabadon engedtek volna egy sötét zárkából. Visszakaptam az életemet.”

Ha a Future Chaos beszédes cím volt, akkor a Back To Light még inkább. A lemezen hallható tíz felvételből kilencet a kölni minimal/tech house hangzás brazil nagykövetével, Gui Borattóval írt közösen. “Gui Chromophobia albuma volt az első olyan kiadvány, ami izgalomba hozott a Future Chaos végső stádiumában. Teljesen beleszerettem a hangjaiba. Miután kijött a Future Chaos, felkerestem, hogy nem lenne-e kedve remixelni a Black River című dalomat. Lenyűgözött, amit művelt a zenével! Kapcsolatban maradtunk egymással, és elhatároztam, hogy a következő lemezemet együtt kell írnunk. 2008 novemberében volt egy fellépésem San Paulóban, utána felkerestem őt a városban, és elmondtam neki az ötletemet. Nagyon lelkes lett, azt mondta, hogy kezdjük el csinálni azonnal. Odaköltöztem hozzá két hétre, megírtunk rengeteg alapot, majd végül maradtam további két hetet, hogy kidolgozzuk a részleteket is. Tele voltam ötlettel, és ő is, ezért nagyon jó volt, hogy a stúdióban azonnal rögzíteni tudtuk ezeket, majd közvetlenül utána eszmét cserélhettünk, és azonnal finomíthattuk a dolgokat. Mikor decemberben hazamentem Amszterdamba, a Back To Light tartószerkezete már lényegében kész volt.”

A Back To Light végső formájának kialakításában jelentős szerepet töltött be Paul Conboy, aki ezúttal is énekel több számban. Rajta kívül Kelley Polar, Richard Davis és a Battle of Land and Sea nevű portlandi zenekar énekesnője működik közre, mindannyian saját dalszövegekkel. “Úgy gondolom, hogy a dalszövegeknek személyesnek kell lenniük, ezért soha nem akartam megmondani a vendégénekeseknek, hogy miről írjanak, mit énekeljenek. Meg különben is: ha vannak gondolataim, érzéseim, és ezeket megfelelően bele tudom vetíteni a zenébe, akkor az énekeseket már maga az instrumentális felvétel is befolyásolhatja a tudtukon kívül” – mondja Simenon, és hozzáteszi még: “Richard Davisszel mindig akartam egy közös zenét, mert imádom, amit a Swayzakkel csinált eddig. Kelley Polarral meg szerintem mindenki szívesen dolgozna együtt, mert a pali szenzációs.” Igaza van: a Davisszel szerzett Price On Your Head a lemez legsötétebb pillanata. Az a fajta blues techno, ami akkor szól helyén valóan, ha egy szuperbklub színes bárpultja előtt roskadunk az italunk felett, megtörve az élet ránk nehezedő terhétől. Ezzel szemben a Kelley Polarral rögzített Start maga a tökéletes space techno: a providence-i énekes/hegedűs fénysebességgel közlekedő, ragyogó beateken az ősrobbanásról énekel úgy, mintha egy musicalben lenne.

Bomb The Bass – The Infinites (a Back To Lightról)

“Míg régebben szinte utáltam bejárni a stúdiómba, addig a Back To Light tervezése során minden egyes pillanat gyönyörű és izgalommal teli volt. Erről a folyamatról, ezekről a boldog napokról neveztem el a lemezt” – meséli tovább Simenon. Éppen a live act képi elemein dolgoznak Conboyjal: “Paullal ketten lépünk fel élőben, az énekeseket pedig előre felvett anyagot használva projektorral fogjuk képernyőre vetíteni. Az egész olyan lesz, mintha ott állnának mellettünk. Azon dolgozunk most, hogy ez minél ütősebben nézzen ki, illetve gondolkodunk azon is, hogy a számoknak adjunk-e egy picit organikusabb köntöst, mert az albumon eléggé klubos a hangzás.” Talán igen. Talán ez sok Bomb The Bass-rajongót elijeszt majd. Nem tudni, és Simenont nem is érdekli. Jelenleg boldog, rengeteg év után először. Zárásként már nem is a zenéről beszélgetünk, hanem arról, hogy Thaiföldöt mennyire szereti. “Teljesen más itt a kultúra, az emberek gondolkodásmódja. Imádom az időjárást, és hogy nem az európai hidegben kell most lennem. Nagyon jó a thai konyha is, az emberek pedig mind rendkívül barátságosak és segítőkészek. A legjobb pedig, hogy a szobámba állandóan besüt a nap. Régen sokáig egy rossz fényviszonyokkal rendelkező lakásban laktam, most már semmi pénzért nem költöznék oda vissza.”