A 20. Sziget első napjára menet azon gondolkodtam, hogy ez vajon a hetedik, vagy nyolcadik Szigetem-e nekem, aminek igazából e beszámolóban csak annyi jelentősége lehet, hogy az ember ilyenkor már jól tudja, hogy mire lehet számítani és mire nem. Közel nyolcórányi talpalás, koncertnézés és mászkálás után azzal konklúdálom a napot, hogy különösebb meglepetés nem ért – mármint jobbára azt kaptam, amit egy első naptól lehet.

Öt előtt kicsivel érkeztem meg; az emberek már mozogtak rendesen erre-arra, de valamiért nem volt klasszikus tömegérzetem, és ez végigkísért az egész napon. Vagy megtanultam ismét elviselni sok embert kis helyen, vagy valóban nem voltak annyian, amennyien általában lenni szoktak egy Szigeten. A metapayes kártya beszerzése és az első sör lecsúszása közt a June Miller adta a háttérzenét az Inmedio & Drink Barból, és ugyan nem vagyok a drum and bass szakértője, de kellemes, napsütéses zene szólt, ami remekül passzolt a hangulathoz, és hálát lehetett adni az égieknek, hogy nincs harmincöt fok. Mélyebben a produkció elemzésébe nem megyek bele – húsz percig a háttérben tökéletesen elszólt, de aztán menni kellett tovább.

Az osztrák Elektro Guzzit januárban láttam már az A38-on, és az instrumentális technójuk annyira tetszett, hogy meg akartam nézni újra. Legfőképp arra voltam kiváncsi, hogy a srácok szettje különbözik-e bármiben egy fesztiválon és egy kis klubban, s bizony különbözik. A klassz napsütésből mélységesen nyomasztó volt hatkor a kriptahangulatot árasztó Arénába bemenni, de aztán szerencsére az Elektro Guzzi javított a légkörön. A számaik jobbára ugyanazok voltak, mint fél évvel ezelőtt, de eltűnt a szettből az a két-három felvétel, melyek hidat képeztek a slágeresebb témák közt, így az ötvenperces műsor lényegében tetőpontok sorozatára lett felépítve, amit a közönség a vége felé egyre inkább élvezett. Nem volt annyira mély és tartalmas a műsor, mint januárban, mindazonáltal hakninak sem nevezném. Ismét egy rendkívül tehetséges triót lehetett látni, még ha ezúttal nem vették túl komolyan a feladatot. (Háromnegyed.)

Kép: Nagy Dániel / Sziget.hu

Alapvetően az volt a tervem, hogy bevárom ugyanitt a Saint Etienne-t, de a sátor nyomasztó hangulata messzire zavart, így végül az A38 sátrában kötöttem ki a belga dEUS kezdése előtt tíz perccel. Nem ismerem különösebben a zenekart: a Pocket Revolution albumot húszévesen nagyon szerettem, azt hiszem jó időben talált meg, és emiatt követtem őket a Vantage Pointig, majd idén meglepve tapasztaltam, hogy azóta még két nagylemezük jött ki, ráadásul a legújabb idén. Viszont ez már nem az a dEUS, akit én szerettem, vagy nagyon megváltoztam. A számok változatosan jöttek egymás után, talán nagyon is (az Architectnek azért örültem!). Nem ragadt le a banda sehol, én pedig untam, hogy nincsen komolyabb vezetés. Véletlenszerűen jön egymás után minden. A hangosítás sem volt a legjobb, ráadásul minden második zene fogott csak meg. Úgyhogy negyven perc után megindultam kifele; úgy tűnik nekem a zenekarral tényleg véget ért minden. (Kétharmad.)

Reload szettjére ültem egy jó negyven percet ismét az Inmedio & Drink Barban. Játszott jó számokat is, meg rosszakat is; valamennyire mentette a performanszot a kettő-egy arány az előbbi javára. Hallottam több house-t, dubstepet és törtet, és bizonyára jobban értékeltem volna az egészet, ha Osunlade Envisionjének és Laurent Garnier The Man With The Red Face-ének az eredetijei szóltak volna a kevésbé jó remixek helyett – mindenesetre Scubától a The Hope nagy volt. Szóval, el lehetett üldögélni erre egy darabig, középszerű élménnyel. (Hármas.)

Kép: Bielik István / Sziget.hu

Innentől már csak a Placebóban lehetett bízni, hogy mutatnak valami tisztességeset. Ugyan a zenekar körülbelül ugyanazzal jött, amivel három éve is, de ezek a zenék úgy tűnik még mindig hatalmas tömeget vonzanak, és meg tudják mozgatni a közönséget. Egyedül Brian Molkót éreztem kissé enerváltnak: nemrég kezdtek el turnézni újra, és még mintha nem lenne felpörögve a szokásosra. Lementek a kötelező nagy zenék (mondjuk a Breathe Underwatert hiányoltam, de hát mindent nem lehet), voltak húzósabb és lassabb részek, a begyakorolt koreográfia végig egyenletesen hozta a jó színvonalat. A visszataps utáni blokkban kaptunk egy új számot a lassan elkészülő új albumról – elsőre mély nyomot nem hagyott bennem, de majd meg kell hallgatni rendesen is – egyébként pedig ezen a műsoron látszott a legjobban, hogy be van lőve egy tuti szintre, ami egy pillanatra sem zuhan meg, de nem is emelkedik. S ezzel tulajdonképpen nincs baj: a rajongók megkapták, amit akartak, a kiváncsian érdeklődők valószínűleg nem csalódtak, a többiek pedig bizonyára találtak maguknak más programot. (Négyes.)

Mentem volna még vissza az Inmedio & Drink Barba bevárni Ben Westbeechet (aka Breach), de sajnos elmúlt tizenegy, és le kellett halkítani a zenét, ezért pár perc álldogálás után úgy döntöttem, hogy ilyen hangerő mellett lenyomhatja nekem a legistenibb szettet is, az csak tizedakkora élményt fog okozni, így hát elindultam haza. Visszafogottan kezdődött a 20. Sziget, könnyű lesz innen szintet lépni.