Két, gyökereiben hasonlóan albumról értekezünk duplakritikánkban, mit sem törődve tavalyiságukkal. A Horrors valószínűleg az elmúlt évek legmeggyőzőbb Joy Division-idézését hajtotta végre Primary Colours című lemezén, az eddig viszont igen jó lemezeket kiadó Editors zuhanórepülésbe kezdett. Az In This Light and On This Evening nem lenne feltétlenül baj, hogy ostoba panelekből építkezik, de semmitmondó is egyben.
Plasztik slágerrel kedveskedett fröccsöntött embereknek az angol Editors, amely az egészen mostani lemezéig mind emberileg, mind zeneileg nagyon szimpatikusnak tűnt, ráadásul egyáltalán nem derogált nekik Magyarországra eljönni, tavaly kétszer is megtették ezt. Az említett darab, a Papillon kapcsán már gyanús lehetett, hogy a második lemez után, ami inkább emlékeztetett egy bevállalósabb Coldplay-re, mint az első lemez kapcsán sokat emlegetett Joy Divisionre, a tagok által prognosztizált irányváltás nem biztos, hogy jó irányba viszi a zenekar munkáját. Az In This Light and On This Evening a “nem baj, ha sok, de legalább finom legyen” csapdájába esett – egy borzasztóan maníros album, amely olyan gyomorforgatóan kepeszt a néhai Ian Curtis irányába, hogy tradicionális gothrock lemezeket leköröz mesterkéltségben és sziruposságban. S bár a korábban szüntelen felemlegetett Interpol-párhuzamot sikerült levetkezni, ez hallgatói szempontból kevéssé boldogíthat minket.
A korábban megjelent lemezekről tucatnyi kellemes emléket őrzök, erről közel sem fogok annyit, viszont az se lesz kellemes. A Papillonról már elmondtam a magamét; a You Don’t Know Love fakó szintikkel igyekszik hangulatot kelteni, de csak az lehet feltűnő, hogy témáját már egyszer ellőtték az előző An End Has A Starton, a Bricks and Mortar pedig egyszerre idézi a Joy Division She’s Lost Controlját és John Maus legutóbbi albumának hangulatát. Az egyhangú albumon keresztülrágva magunkat hamar rájöhet még a nem kritikusi vénával megáldott hallgató, hogy koncepciójukban sántítanak a számok: a szintitémák hatásvadászok, ha kivonnánk Tom Smith énektémáit a dalokból, semmitmondó, unalmas és ötlettelen halmazt kapnánk. Ez így legfeljebb egyketted, már csak azért is, mert megjelent tavaly egy másik album is, amely méltó hommage a Joy Division, sőt a Cure örökségéhez mérten is.
Editors – Papillon
Ez pedig második témánk, a Horrors Primary Colours-sza, amely zenekar anno egy érdekes, de nem annyira jó lemezzel futott be, a Strange House-szal, amelyen a Killers és társai által keltett indie-hullámot igyekeztek meglovagolni egy merészebb, psychobilly és Jesus and Mary Chain hatásokat felvonultató albumon. Bár az a lemez csak ideig-óráig tetszett, azért el kell fogadnom, hogy a Primary Colours esetében se változott nagyon a recept, és mégis sokkal meggyőzőbb az eredmény – talán az NME-nek is igaza lehet, amikor tavaly az első helyre tette az év albumai között a southendi srácok alkotását.
Az Editorsszal szemben a Horrors képes volt dalokat írni, és habár lényegében a Joy Division és a Cure metszeteként leírható a Primary Colours (is), van annyira változatos ez a háromnegyed órányi anyag, hogy ne csak esztelen nyúlásának tűnjön az említett zenekaroknak. Persze, nyilván színpadias egy olyan kiállás, mint a Who Can Say verze-része (When I told her, I didn’t love her any more… She cried… When I told her, her kiss is not like the fall… She cried), de ezen szerintem inkább elmosolyodik az ember, főleg, ha ismer olyan zenekarokat, mint a Smiths.
Jól adagolt slágereivel (Who Can Say, Scarlet Fields, Primary Colours) sokkal meggyőzőbb és hatásosabb múltidéző a Horrors anyaga, s bár ez sem egy korszakos, stílusújító darab, egy négyest szerintem még egy év múlva is bemondanék rá, hát még most.
The Horrors – Who Can Say