Első ránézésre talán nem sok közöset találni Robag Wruhmében (alias Gabor Schablitzkiben) és Dominik Eulbergben, az életműveik áttanulmányozása után viszont jól látható, hogy mindketten hasonló karriert jártak be. Példának okáért az egyik legszembetűnőbb, hogy mindketten a minimal/tech irányzatok 2000-es évek derekán történő kereskedelmesítésének eredményeként válhattak híressé. Wruhme az akkor még aktívan működő Wighnomy Brothers tagjaként a dallamosabb tech-house irányából jelentkezett sok jó ep-vel, Eulberg pedig ugyanezt csinálta, csak némi technós hátszéllel és erősebb minimalitással. A zenéik hangzásában annyira nagy eltérések a befutott időszakuktól számítva már nem voltak, és mivel korábban – mit korábban, sok-sok évvel ezelőtt, amikor még a Kultblog gyermekcipőben járt – már írtunk róluk, ezért adta magát a lehetőség, hogy mindkettejük új kiadványával most egy cikkben foglalkozzunk. Pláne, hogy voltak olyan rendesek, hogy egy hétnyi különbséggel jelentették meg őket, ráadásul nagyobb hangvételű anyaggal az említett megjelenések óta nem is rukkoltak elő.

Robag Wruhme

Amúgy alapvetően azért tartottam mindig is szerethető művészeknek az urakat, mert rossz zenét soha nem írtak. Tény és való – szerintem ők maguk sem tagadnák le –, hogy már rég túl vannak azon a szakaszukon, amikor a műveiket előremutatónak tartotta a szakma, azonban mind a mai napig jót alkotnak abban, amihez értenek. Tulajdonképpen ezt az állítást nem cáfolja meg egyik új album sem. Más kérdés, hogy mind Wruhme Thora Vukkja (fent balra), mind Eulberg Dioramája 2011-ben már egy roppant letűnt kort képviselnek úgy, hogy sem kedélyesen nosztalgikusnak, sem izgalmasan történelminek nem akarnak tűnni, így aggályos, hogy a rajongóikon kívül kik találhatják még érdekesnek ezeket a kiadványokat, de az biztos, hogy csalódni ők sem fognak.

Kettejük közül Eulberg az, aki még mindig komolyan veszi magát, Wruhme sokszor már inkább csak hülyéskedik a stúdióban, kórusban megszólaltatva például a múlt évtized német techno színterének a krémjét. Egyébként is az ő lemeze fogadhatóbb be könnyebben, hiszen csak negyvennyolc perc, és a tizenkét számból csak hétnek van igazi felvétel hosszúsága, a többi egy-kétperces átvezetőként funkcionál. Kellemes hálószobatechnóval fogadja a hallgatót, a zenék nagyon csendesek és visszafogottak – ennek hátulütőjeként zömmel ingerszegények is. Mégis azonban sikerült ezt jól fogyaszthatóvá alakítani, a dicséretesebb pillanatokat pont azon a helyen szórta el a szerző, amikor feltétlen meg kell ragadni a lankadó figyelmet. A Pnom Gobal melankolikus vonósai, vagy a Prognosen Bomm tüneményes ütősei jó példák Wruhme díszítéstechnikájára, ráadásul a hangszerek egyszer sem hangmintaként szólalnak meg.

Dominik Eulberg

Ezzel szemben Eulberg jó szokásához hűen ismét emberes számokkal jelentkezik, de nem esik olyan tudományos túlzásokba, mint a Heimische Gefildén. Meglepő hallani, hogy az ambient rétegeit sokszor mennyire klasszikus chillout és progresszív break(!) köntösökbe öltöztette – ez utóbbira a Die 3 Millionen Musketiere szemléletes hat perc. Vagyis a minimalizmus száműzve lett a Dioramán, és ez erősebb, techesebb basszusok dominálnak. Emiatt jóval lendületesebb a végeredmény, arról nem beszélve, hogy a számok felépítésében szinte mindig van valami izgalmas narráció – vagy drámai, vagy dokumentarista ábrázolásmóddal. A Das Neunauge és a Wenn Es Perlen Regnet című felvételek személyében ráadásul megint találhatunk pár klasszikus témát, amit hosszútávon sem ununk meg. Végeredményében tehát különösen panaszra egyik lemez esetén sincs ok: meglepetést ugyan nem okoznak, de a közönségük vélhetően nem is erre vágyott.