A nyolcvanas évek elején vagyunk. Nyugaton tombolnak a különböző zenei forradalmak: virágzik a funk, a diszkó aranykorát felváltja az elektronikus zene és ezzel megkezdi a hódítását az electro, a punk elé meg már odabiggyesztjük a poszt jelzőt. Kétségbeejtően nagy az individualizmus; trendek, divatok, irányzatok tucatjai jönnek létre a pillanat töredéke alatt. Mindenki rendkívül kreatív, törődik a művészetekkel és új megoldásokat választ üzenete kifejezőeszközeként. Ezáltal létrejön az underground mozgalom, kultúra – a brit Strut pedig öt év után a hamvaiból feltámadva szállítja nekünk újra nagy vehemenciával a korszakot feldolgozó retrospektív válogatásait, aminek mi borzasztóan örülünk. Az első körben: Disco Not Disco és Funky Nassau. Kritika.
Talán soha nem volt még nagyobb retróőrület az elektronikus zenében, mint az utóbbi egy évben, ezért érthető, hogy a Strut kiadó feltámasztásában sokan láttak fantáziát – végül a berlini !K7 csoport része lett -, arról nem is beszélve, hogy jelenleg pont az az éra nyújtja a legnagyobb inspirációt a fiatal zenészeknek, amivel a Strut korábban négy évig igencsak behatóan foglalkozott (1999 és 2003 között majdnem három tucat válogatást adtak ki a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek első feléig felölelve). A legfrissebb darabjuk, a Disco Not Disco harmadik része is ebbe az intervallumba esik: a Post Punk, Electro & Leftfield Disco Classics 1974-1986 alcímmel megjelent korongra tizennégy felvétel került fel, és olyan klasszikusok neveit találhatjuk a borítón, mint Vivien Goldman, a Delta 5, a Yellow Magic Orchestra, a Kazino (a képen), vagy éppen a Maximum Joy. Nem is okoz csalódást a tartalom: James Murphy fanatikusoknak és retróbolondoknak a lemez kifejezetten ajánlott, de mindenkinek érdemes belehallgatnia, aki nem utasítja el ezt az időszakot. Helyenként lehetne ugyan egy kicsit “undergroundabb”, mutathatna több olyat, ami meghatározó volt a maga idejében, de mára már elfelejtődött. Mindazonáltal így sincs okunk panaszra, ráadásul, aki beruház rá, azt igényes csomagolás, rengeteg szép fotó és Bill Brewster köszöntőszövege várja a korong mellett. Négyes.
Hasonlóan lehet összegezni a Funky Nassau: The Compass Point Story 1980-1986-ot is: jó szelekció, óriási slágerek és hibátlan hangulat, de akár nyújthatna még ennél is többet. Gyilkos kezdés és lendületes folytatás jellemzi a gyűjteményt; negyed órán belül nagyon erős a Grace Jones-féle My Jamaican Guy és a Talking Heads örök klasszikusa (Born Under Punches), a továbbiakban pedig van egy írtózatosan laza Bob Marley-feldolgozás (Lizzie Mercier Descloux – Sun Is Shining) és a Bits & Pieces rongyosra játszott Don’t Stop The Music-ja (legutóbb a Bugz In The Attic szuperkollektíva dolgozta fel a bemutatkozó lemezén). Míg a Disco Not Disco inkább történelmisége és elrendezése miatt jó, addig a Funky Nassau a hangulatában überelhetetlen. Kifejezetten kellemes, igényes és bólogatós a tizenhárom felvétel, s ugyan a végére egy picit megfárad a szieszta, nem hinném, hogy ez bárkit is arra sarkallna, hogy idő előtt kivegye a lemezt a lejátszóból. Értékes és ritka dalok gyűjteménye ez, ami a manapság rendkívül elcsépelt és problémás stílusként számontartott funkynak az arany oldalát mutatja be. Négyes.
Talking Heads – Born Under Punches (live @ Rome, 1980)
Linkek: