Nos, az idei Volt Fesztiválnak is vége. Ha az utolsó napot egy szóban szeretném összefoglalni, akkor csak annyit mondanék: tömegnyomor. Szép számmal voltak eddig is emberek, de az Offspring-re hihetetlen sokan jöttek el. A totális zsúfoltság mellett, az Offspring után a Superbutt bedöngölte a metálarcokat, majd High Contrast szedte ki a legutolsó megmaradt energiánkat. Minden jó, ha a vége jó, ahogy mondani szokás, igazán remek befejezése volt a Voltnak, bárcsak az egész nap ilyen lett volna.
Kezdetnek azt hittük, elmegyünk Méhekre, de a szervezők rettentően benézték a helyszínt. A CIB sátorban, és a sátor előtt az utcán minden tele volt emberekkel, mi meg úgy ítéltük meg, hogy ez így élvezhetetlen. Ezt követően a délután legfőbb attrakciója egy magát egy szál tangában illegető fószer volt, aki random hölgyeket molesztált az MR2 színpad előtt. Valamint egy világ omlott össze bennem, amikor rájöttem, hogy az egyik jól bevált low-budget piánkat, a vodka-málna-szóda kombót, Fény néven, 600 forintért árulják. (A lényege, hogy lehúzd amíg pezseg, hogy a buborékokban lakó kalapácsos tündérek felszálljanak, és szétverjék a fejed.) Ha mondjuk fele ennyibe került volna, ezen éltem volna, de hatszázért már inkább pálinka.
A szervezők második csúnya benézése a Clawfinger volt. A metál sátor dugig telt, és az odavezető utcácskán szintén moccanni sem lehetett. Ezek után inkább beálltunk egy órával az Offspring kezdése előtt a nagyszínpad elé, csak hogy biztosra menjünk, és elcsíptük az URH végét. Az egyik utolsó szám refrénje “ez egy igen-igen kemény, kemény világ” végülis illett a napra, de valahogy a punk-rockra vágyókat nem igazán hatotta meg.
URH (Fotók: sziget.hu/volt)
A Volt legjobban várt koncertje felemás emléket hagyott bennem. A hangosítás rendben volt, lenyomták a slágereket is, az új albumról szerencsére csak három számot kaptunk (bár ennyi sem kellett volna), de mégsem hagytak sokkal több nyomot nálam, mint egy profi tribute zenekar. Ha egy ekkora név lép fel, akkor mindig magasak az ember elvárásai, és nem csak zenét akar, hanem mellé némi show-t is. Olyan legendákat hallottunk az Offspringről, hogy korábban a közönségből hívtak embereket a színpadra, hogy gitározzanak valamelyik szám alatt, aztán megtarthatták az aláírt gitárt. Ehhez képest a banda tagjai beálltak a színpad adott helyeire, és kb ugyanott maradtak a koncert végéig. Ennyi. Ahhoz képest, hogy milyen energikusak a számok, és mennyire tombolt a tömeg, igencsak visszafogták magukat, ami nálam hangulatromboló. Viszont ettől eltekintve minden a helyén volt. Emberek, ameddig a szem ellát, és akkora pogó, amekkorát már rég láttam. A biztonságiak megállás nékül szedegették ki az eltiport rajongókat, miközben slaggal locsolták a tömeget. Ahogy fújdogált egy kicsit a szél, forró levegő ömlött ki a koncertezők közül, és bele sem gondoltam inkább, hogy milyen lehetett a sűrűjében. Az Offspring profi volt, de a kötelező “ah, ti vagytok a legjobb közönség” jópofizáson kívül egyáltalán nem keresték a kapcsolatot a közönséggel, szinte arra sem hagytak időt, hogy tapsoljunk a számok között. De persze ez kit érdekel? Élőben hallottuk az Offspringet!
Fél kettőkor kezdett a metál sátorban a Superbutt, ami félelmetesen jól szólt. Ahogy Kövér Ed mondta, a metálnak egy szabálya van, legyen kib**** hangos. Na, a Superbutt az volt. Pont eltalálták azt a hangerőt, ahol már azt várja az ember, hogy leszakadjon a sátrat összetartó állványzat, de mégsem cseng a füle, és mindent tisztán hall. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet, ha egy gőzmozdony zakatol át valakin. Akik voltak már Superbutton, megszokhatták a circlepitet és a wall of death-t. Az előbbinél körbe-körbe rohangálnak az arcok, az utóbbinál pedig tisztes távolságból egymással szembe rohannak, majd töréstesztet végeznek azon, akit érnek. Bár ez furán hangzik, de egy roppant fontos funkciót töltenek be. Azon kívül, hogy marha jó móka, azt érik el, hogy szétválasztják a tömeget. Előre mennek azok, akik vagánykodni szeretnének, meg egymást csépelni, aki pedig ezt nem szeretné, az elmenekül. Így mindenki megkíméli magát a számtalan, kellemetlen “hé, ne verd már be az orromat – akkor menj ki hátra, vaze” beszélgetésektől. Jó pár Superbutt koncerten voltam már, de ez a mostani mindet felülmúlta.
Már majdnem három óra volt, mire High Contrastra értünk. Azt hittük, majd’ meghalunk, de a sátor előtt spontán bemutatót tartó tűzzsonglőrök meghozták a kedvünk, hogy még egy órát pörögjünk valami hihetetlen kellemes, könnyed, de mégis döngölős drum and bass-re. Ennél jobb lezárása nehezen lehetett volna a fesztiválnak.
Korábban a Kultblogon: