Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy egy album egyetlen meghallgatás után végérvényesen beleégeti magát az emlékezetembe. Most megtörtént. Tény, hogy Warrel Dane az abszolút legkedvesebb zenekarom, a Nevermore frontembere, és tény, hogy szólóalbuma olyan időben és helyzetben talált meg, amikor különösen fogékony vagyok a fájdalomtól üvöltő és síró témákra, de azt hiszem, enélkül is beütött volna a produkció.
Dane alapító tagként immár 17 éve dolgozik együtt a Seattle-ben alkotó, elsősorban progresszív metálnak kategorizálható zenét játszó anyabandájával. Hét masszív, technikás alapvetéssel a háta mögött döntött úgy, van elég mondanivalója önállóan is, ami nem feltétlen illeszkedik teljesen a Nevermore zenei koncepciójába. 2008. április 29-én jelenteti meg szólóalbumát (európai megjelenési időpont), a Praises to the War Machine-t.
Warrel Dane különleges, erős és nagy terjedelmű (egyébként klasszikusan is képzett) hangja védjegyévé vált a Nevermore munkásságának. Mivel a banda kiéhezett rajongói három éve hiába várják az új albumot, első szólóanyaga megjelenését kiválóan időzítette ebbe a hiátusba az énekes. Ez a projekt legalább nekik némi kárpótlást tud nyújtani.
Warrel Dane – Messenger
Zeneileg épp csak annyira távolodott el az eddig megszokott stílustól és eszközöktől, hogy a fanok még bőven rongyosra fogják hallgatni az új anyagot, viszont épp annyi újdonságot, érdekességet csempészett a dalokba, hogy bárki számára izgalmas lehet, aki mutat némi vonzalmat a fémzene iránt. A Nevermore mindig is olyan együttes volt, és minden bizonnyal olyan is marad, ahol minden hangszer, beleértve az éneket is, egyenrangú és ugyanolyan hangsúlyos. Warrel anyagán azonban egyértelműen az ének dominál. Nagyon kidolgozottak, sokszínűek a témák. Külön öröm, és egyben a zenekaron belüli összhangot és barátságot reprezentálja, hogy a gitáros, Jeff Loomis vendégszerepel egy dalban (Messenger), a basszer és régi cimbora Jim Sheppard szintén beszállt a Praises to the War Machine projektbe, akárcsak a Soilwork-ös Peter Wichers (gitár) és Dirk Verbeuren (dob). Rajtuk kívül felbukkan még James Murphy is a “The Day the Rats Went to War”-ban.
Ez az album nagyon személyes, valóban egyedül Warrelről szól. Igaz ugyan, hogy a Nevermore-ban is ő írja a szövegeket (amelyekre egyébként leginkább az elkeseredettség, düh, harag, politikai érzékenység, vallás- és államellenesség jellemző), de ezúttal mélyebbre mászott önmagában, mint eddig bármikor. A témák között most is megjelenik a technika túlburjánzásával szemben tanúsított ellenérzés, a tömegek számára tálcán kínált konzerv-választások (tömegpártok, vallások) és a behódolás elvetése. Ugyanakkor olyan dalokban, mint a hátborzongatóan fájdalmas-félelmetes August vagy a dühös, szomorú és gyönyörű-himnikus Brother, nagyon mély, egyszerű és igaz emberi érzések jelennek meg. Nagyon egyértelműen saját fájdalmairól, félelmeiről és megoldatlan problémáiról beszél ezekben.
A Nevermore-hoz képest itt sokkal több ”hangot” használ Warrel, a zene azonban ugyanolyan igényes, mint eredeti zenekarában. Talán kicsit egyszerűbb, kevésbé technikás a hangszerek megszólalása, de ez is csak az éneket és énekest helyezi előtérbe. Két feldolgozás is helyet kapott a friss szerzemények között. Az egyik Paul Simon Patterns című dala, amely akár egy Warrel Dane vers is lehetne a hangulata alapján, a másik pedig egy Sisters of Mercy cover, az album hangvételétől meglehetősen eltérő, “partizós”, üveghangokkal operáló, vadulóssá tett Lucretia, My Reflection.
Warrel beszél az albumon hallható összes számról – folytatódik: part 2
Kiemelném még a zeneileg nagyon egyben lévő Equilibrium záróopuszt, a Let You Down-t, amiben talán a legszebb (bár igencsak egyszerű) dallamokat hozza Warrel, és a szintén nagyon fülbemászó, dallamos, főként csak akusztikus gitárral kísért Your Chosen Mistery-t. Egyébként megjelenés előtt az összes dal hallgatható volt az énekes MySpace oldalán. Így aztán egyetlen rajongó sem csalódhat, aki beinvesztál a Praises to the War Machine-ba.
A színvonal sehol sem süllyed az elvárt szint alá, minden dal erős, minden pillanat élvezhető. Egységes, súlyos hangulatú, dinamikus, de érzelmes, kompakt anyag, biztosan kitölti majd az űrt az új Nevermore megjelenéséig, sőt, izgatottan várom a következő szólóprodukciót is, remélhetőleg kevesebb, mint 17 év múlva.
Linkek: