Az angol White Lies második nagylemezén Alan Moulder (Depeche Mode, My Bloody Valentine) producer keze alatt egyszámos Joy Division-utánérzésből lelkesítő és izgalmas szintipop-posztpunk zenekarrá változott.
Ha az elmúlt évek során az ember szembetalálkozott valamely legendás angol zenekar által inspirált “irányzat” egy újabb képviselőjével, mi sem volt egy egyszerűbb egy kritika megírásakor, mint részletekbe menően feltárni, mennyire sikerült klónozni a nagy előd hangzását és technikáját. A My Bloody Valentine-nal vagy a Cure-ral kapcsolatban mégsem érzem azt a fajta elhatárolódást a zenekarok részéről, mint ahogy azt a Joy Division esetében teszik, mely valószínűleg a legidegesítőbb kapcsolat lett akár az Editors, akár az Interpol, és egy még fiatalabb generációt tekintve a White Lies számára.
Ennek megfelelően az összes érintett zenekar számára látens vagy direkt törekvés volt áttörésüket követően egyéni hangjuk minél adekvátabb és egyértelműbb megfogalmazása, egyértelműsítése. Az Interpolnál ez kevésbé volt látványos, mivel elég karizmatikusak voltak egyénileg, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Bár utolsó nagylemezük így is azt mutatja, ők sem bírnak végtelen történettel; az Editors meg kiadott egy rossz és csapongó szintipoplemezt. A White Lies szintén egy elektronikusabb hangzás felé kanyarodott el Ritual albumán, azonban – bár ez sem tűnik mindent túlragyogóan fényes sikernek – jóval izgalmasabb bárminél, amit az elmúlt évek során hallottam az említett bandáktól.
Többször is láthattuk a múlt évtized második felében, hogy egy kiváló producer mennyire fel tudja pörgetni egy ígéretes zenekar motorját (lásd Andy Weatherall és a Fuck Buttons, vagy Paul Epworth bármelyik kollaborációjának esetét). Jelen esetben úgy tűnik, Alan Moulder a kulcsa, hogy nem született még egy olyan White Lies album, mint a To Lose My Life… debüt, melyet egyértelműen a címadó sláger vitt el, és hitette el az egyszeri rajongókkal, hogy ezek a srácok nem csupán pózerek, hanem valódi szomorúságot a szívükben hordó művészek. Pedig már évek óta nyilvánvaló, hogy a legszomorúbb mainstream indie-ket átlagos, életvidám yuppie-k írják, amilyen a White Lies is – a Ritual viszont végre nem akar erre fátylat borítani. Vélhetően Moulder hatása, hogy mondjuk a Power & The Glory egy szórakoztató és napfényes, lüktető popdal lett, Joy Division-utánérzés nélkül; hogy a nyitó Is Love főtémája klasszikus shoegazeres koszolásra emlékeztet; vagy hogy a Streetlightsba annyira cool refrént sikerült erőltetni, hogy fel se tűnik, mennyire inkoherens a verzék szintiszólamaival.
White Lies – Strangers (Live @ Ljubljana)
Kicsit olyan az érzésem, mintha a hosszú karrierje során az Erasure-t és a Depeche Mode-t is terelgető fószer erre a lemezre előszedte volna legszebb emlékeit a ’80-as évekből, és azt sem feledve, kikkel dolgozott az utóbbi években (The Killers, Blonde Redhead), beadta a szuperhős-szérumot a White Lies-tagoknak. Így, noha ezúttal is elkészült egy chartromboló sláger, a valóban gyönyörű (és borzongató szövegű) Strangers, a Ritual az említetteken túl sem szűkölködik érdemekben: a Peace & Quiet lehetne akár egy Hot Chip-szám is nyitása alapján, az első klipet megkapó Bigger Than Us ugyan nem annyira izgalmas, mint társai (ráadásul az a videó is ritka kínos), de korrekt sláger ez is.
A nemzetközi kritikák fanyalgása ellenére én azt érzem, hogy zenekarként előrelépett a White Lies, és albumával egy teljesen vállalható produkcióval jelentkezett be az év első emlékezetes pillanatai közé; mert akik olyan határozott és magával ragadó atmoszférával bíró számokat tudnak írni, mint a Strangers vagy a Turn The Bells, azoknak nincs túl sok okuk se szomorkodni, se szégyenkezni. Háromnegyed.
A Ritual felvezető videója az album legjobb zenéivel
Tracklist:
- Is Love
- Strangers
- Bigger Than Us
- Pace & Quiet
- Streetlights
- Holy Ghost
- Turn The Bells
- The Power & The Glory
- Bad Love
- Come Down
Borító:
