A lemez megjelenését követően nagyon sok helyen olvastam, természetesen főként az amerikai sajtótól és hallgatóktól, hogy régen hallottak olyan albumot, ami ennyire valós, őszinte képet fest a vidéki életről. Ahogy ők fogalmaztak, az “igazi Amerikáról”. Ami időt szentel a kisembereknek is, nem tartja őket bugris parasztnak, nem veszi őket hülyére és beles a színfalak mögé, a bekötőutak végi, eldugott városok és falvak mindennapjaiba. Teszi mindezt hozzáértően és érdeklődve. Ebből következően a lemez talán sokkal inkább szólna nekik, mint a nemzetközi piacnak, ha Whitmore nem lenne ilyen ügyes dalszerző.

Az új albumhoz készült kedvcsináló-interjú

Zenei pályafutása az 1999-es demójával kezdődött, azóta kiadott még hét lemezt, és mára olyanok társaságában turnézik, mint Chris Cornell, a Clutch, a Pogues vagy a Murder By Death. Stílusát markáns, reszelős énekhang és hagyományos dalszerkezetek jellemzik, melyeket főként gitárra és bendzsóra ír. A hallgatók odáig vannak tőle, és meggyőződésem, hogy a kiváló zene mellett a külsőségek, a megjelenés és kisugárzás is nagyot nyom a latban. Mondhatnánk, hogy az ilyesmi sokadlagos, de ne felejtsük, hogy a jó kiállás gyakran fél siker, koncerteken pláne. Whitmore-ban pedig van valami a régi vágású, rusztikus férfi bájából, vagányságából. Nem mellesleg még jól látható a sok éves, aktív hardcore punk-rock korszak fognyoma is, amivel egykor kezdte. Sok dologban nagyon hasonlít Tom Waitshez. Bár nem olyan zenei mágus, az ötletei és stílusa sem olyan formabontóak, de hozzá hasonlóan Whitmore is az a fajta egyszerű, megkapó pasas, akit elég csak leültetni valahova, kezébe nyomni egy hangszert, mindegy, hogy pengetik, ütik, vagy a billentyűit nyomkodják, órákig képes mesélni. Mindezt egy árnyalatnyi lírával és humorral megspékelve.

A Field Songs az énekes második kiadványa az Anti Records köreiben. Lüktető blues dalaiban maradtak a már megszokott rigmusok, dallamvariációk, csak a korábbiakhoz képest talán még jobban le lettek csupaszítva. Visszatérés a gyökerekhez, szó szerint, ugyanis az egész lemezt annak a témának szentelte, ami az életében talán máig a legfontosabb és legmeghatározóbb. Ez a föld, a már említett vidéki élet viszontagságai, az ember kötődése és kapcsolata a természettel. Whitmore pedig a zenélés mellett ehhez ért igazán, hiszen maga is Iowa dél-keleti sarkában, a nagyszülei lovas farmján nevelkedett, ahol máig is él és dolgozik. Nagy érdeme, hogy rendkívül jó érzékkel vegyíti az ismerős irányvonalakat: a vidéki élet szépségét, előnyeit, de ugyanakkor a viszontagságokat is. Nem romantizálja túl, nincsenek fátyolos szemű vadnyugati hősök, óda a madárcsicsergéshez és a vízcsobogáshoz, de szerencsére nem szólnak dalok a mezőgazdaság és agrárkultúra rejtélyességéről sem. Az egész ügyesen egyensúlyoz, és végül megállapodik valahol a kettő metszésében.

Egyetértek mindazokkal, akik a megismerés első lépésének talán nem pont ezt a lemezt ajánlják, hiszen egyértelműen nem jobb, vagy közérthetőbb, mint például az énekes korábbi trilógiája a Southern Recordsnál (Hymns For The Hopeless, Ashes To Dust, Song Of The Blackbird). Mégis az olyan daloknak köszönhetően, mint a Don’t Need It, amihez hasonlókat a földeken dolgozó férfiak és nők énekeltek a munka monotonitását megtörő ritmus reményében, egyszerűen kihagyhatatlan. Mert hallani, érezni kell ezt a letisztult, hipnotikus lüktetést.

Whitmore talán nem olyan jó, mint Bruce Springsteen volt a híres Nebraska lemezén, nem olyan korszakalkotó, mint az említett Tom Waits. Nem ő a műfaja legjobbja, de a személyéből fakadóan a zenéjében is érződik ez a hihetetlen megkapó, szerethető szellemiség, aminek köszönhetően állítólag élőben egyszerűen kihagyhatatlan élmény. A felvételeket nézve el is hiszem. A lemezt hallgatva az apró hibák felhánytorgatása pedig egyszerűen felesleges akadékoskodásnak tűnik.

Tracklist:

1. Bury Your Burdens In The Ground
2. Field Song
3. Don’t Need It
4. Everything Gets Gone
5. Let’s Do Something Impossible
6. Get There From Here
7. We’ll Carry On
8. Not Feeling Any Pain

Borító: