Amióta csak elterjedt a mashup fogalma és a két szám tökös összemixeléséhez szükséges hardverek elérhetővé váltak a nagyközönség számára is, azóta hemzseg a YouTube és úgy általában az interwebz a jobb-rosszabb munkáktól. Igazán nagy hatásuk általában nincs ezeknek az éves zenetermésekre, azonban két minneapolisi srác most megcsinálta 2011-et: ez a Wugazi óriási sikert arató albuma.
Kik ezek? A Wugazi két minneapolisi (fent jobbra keresd, a Mississippinél) srác részidős munkája, lévén Cecil Otter az amerikai hiphop csapatban, a Rhymesayers labellel jó viszonyt ápoló Doomtree-ben mc és producer, és földije, Swiss Andy is érdekelt jópár zenekarban (The Millionth Word, The Swiss Army). A Doomtree még akár ismerős is lehet az amerikai nem mainstream hiphopban nyakig benne levőknek, de inkább mondhatjuk, hogy ezek a srácok fekete lóként törtek elő 2011-ben, amikor elindult a netes hype elképesztően jól sikerült mashup lemezük, a 13 Chambers körül.
Mi is ez? Márpedig elindult a hype, nem is kicsit. Jelenleg úgy néz ki, megvan a Weeknd lemeze után következő free download-kritikuskedvenc: a Rolling Stone-tól kezdve a Faderön át a Hypetrakig mindenki beszámolt róla. A Wugazi lemeze nem egyszerű mashuplemez, hanem egy kitűnő minőségben összemixelt új világ, mely a Wu-Tang Clan klasszikus éveiből (amikor még O.D.B is élt és mindenki Wu-ikonos pulcsiban mászkált) és az amerikai punkrock-hardcore nem kevésbé ikonikus Fugazi zenéjéből jött létre.
Miért is jó ez? Aki kicsit ismeri a fent említett zenekarokat, tudja mennyire erősen meghatározták a ’90-es éveket, és Otterék is említik itt-ott, hogy ez a zene elsősorban azoknak eshet le igazán, akik akkor még nem csak egy kósza gondolat voltak és már nem a csattogós lepkét tolták, hanem legalább már koszolták az első mágnesszalagokat. Ugyanakkor Otterékén ott volt a súly, hogy ilyen kvalitású életműveknél könnyen eshet vagy a blaszfémia, vagy az egyszerű semmitmondás csapdájába, azonban a már említett Weeknd-hez hasonlóan a 13 Chambers-t is elkönyvelhetjük az az év egyik legjobb ’90-es éveket megidéző lemezének. A Fugazi-oldal a teljes játékidőn keresztül tartó technikás feszességet (Shame On Blue, Nowhere To Wait, Last Chance for the Clientele Kid) garantálja, míg a Wu-rész Jang-oldala olyan sokszínűséggel lett válogatva, hogy összességében simán az az érzésünk, mintha egy teljesen új anyagot hallgatnánk – ami végső soron igaz is. Ott van például az elképesztően hangulatos Slow Like That, ami a Weeknd poszt-rnb-jének szintjét simán hozza; vagy a Sweet Release, amely női vokáljával olyan kanyart ad a lemez közepének, hogy csak nézünk. Nálam az év meglepetése kategóriát simán viszi már most ez a lemez, de könnyen lehet, hogy az év legjobb lemezei között is elő fog kerülni – sima ötös. (Szerintem RZA is ezt hallgatja most.)
A teljes lemezt az alábbit képre kattintva töltheted le:
