Amennyire függője voltam egy időben a Ninja Tune kiadónak, annyira kopott el a követése az utóbbi években. Mondjuk ennek legalább három összefüggés nélküli oka is van, mindenesetre az tény, hogy szelektíven, főleg ajánlások útján jutottam hozzá néhány újabb kiadványukhoz. Yppah új albuma nem így érkezett: rátlálás élmény, véletlenszerű meglepetés és wow. Semmi szélsőség, könnyed hangvételű intravertált dallamok, egy napsütötte tavasz reggel soundtrackje, parkban, körhintával.
Joe Corrales, alias Yppah 2006-ban mutatkozott be a Ninja Tune-nál debüt lemezével, ha pedig valaki a nindzsáknál nyit, arról már sejteni lehet, hogy biztos kézzel kiválasztott, ígéretes tehetségről van szó. A houstoni illetékességű chicano már elsőre sem okozott csalódást, és a You Are Beautiful At All Times című bemutatkozó anyaga a hallgatói és kiadói elégedettség mellett számos helyen köszönt vissza a mainstream médiumokban, mint a 21 filmzenéje, vagy sorozat soundtrackek (Doktor House, CSI). Ami pedig a zenéjének a kapósságát okozhatja, hogy ott van benne az az életút, amit zenei téren bejárt: zenélt rockbandában gitárosként, kevert hiphopot, mashupokat, részt vett egy turntablist kollektívában scratch dj-ként, és ezek a hatások együtt alkotnak lüktető egészet a saját produkciókban (talán csak a scratch tudomány alulreprezentáltságával).
Yppah – Gumball Machine Weekend
Az új album, a They Know What Ghost Know éppen ezt az egyveleget erősíti, és teszi ezt egészen lenyűgözően. De nem azt mondjuk, hogy “kategorizálhatatlan, mindenből van benne egy kicsi”, szó sincs róla, ez egy shoegazer lemez rock alapokkal és elektronikával, és pont. Csak épp a cipőbámulást nem úgy teszi, mint az unalomig főtt postrockerek, így néhány másodperces repetitív témák tíz percig ismételgetése helyett gazdag hangzásról, rengeteg apró hangról és rétegről van szó. (Lehet egyébként a mexikói vérben valami, amitől ahogy Murcof is megteremti a maga idm valóságát, Yppah-ból is előjön a maga mesevilága.)
Arról mondjuk már a név is árulkodhat (a Yppah az angol happy szó visszafelé), hogy shoegazer létére ez nem egy befordulós zene. A nyitó Son Saves The Rest mondjuk még kétséges ebből a szempontból a maga karcos hangjaival és Unkle-re emlékeztető feszes-középtempós dobtémájával, a következő Gumball Machine Weekend viszont rögtön balanszol egy egészen Ralph Myerzes könnyedségű easy listeninggel, a lemez hátralevő részén pedig mintha ez a két vonal keveredne össze, és csúszna el egyszer az egyik, egyszer a másik irányba.
Magaslatként a 12 számból kiemelhető a Moon Scene 7 a maga ambient alapra húzott basszusgitár témájával, amibe űrutópikus filmélményt idéz a belehasító szinti, vagy a csörgő hangszertől hippi hangulatú, gyorsabb tempóra ültetett, zörgő gitáros Sun Flower Sun Kissed. Ami miatt éppen ezeket említem, hogy ezek rugaszkodnak el legjobban a kötelező elemektől, a shoegaze alapvető hangjaitól. Ugyaninnen ered, hogy a lemez gyengeségei azok a pillanatok, amikor nem menekül egy-egy sztereotipikus stílusgyakorlattól, és unalmas formulákat enged be, mint a City Glowban, vagy a Parking Lot Carnivalban. Összeségében azért bőven kevesebb a negatívum, mint a pozitívum, úgyhogy a végső ítéletnél kijön az öt pontból a négyes.