Bár Björkkel kapcsolatban mindenféle pozitív véleményünk elúszott az elmúlt évek folyamán – többek között a kifejezetten egoista és önszórakoztató Volta albuma után -, de azt senki se vitathatja el az izlandiaktól, hogy még mindig nagyon értenek a különleges aurájú hangulatzenékhez. A Sigur Róshoz hasonló világban utaztat az Amiina is, amely még csupán egyetlen nagylemezen van túl (Kurr), és nemrég hozta ki Re Minore című második EP-jét, amely három finom, középtempós tracket rejt. A stílus genetikus hátrányai persze itt is előkerülnek, miszerint az efféle anyagok hosszabb távon erősen altató hatásúak. Itt azonban 20 perc körüli a játékidő, ami abszolút ideális, bár azért így is szomorú, hogy igazán nagy ötleteket nem hallunk. Helyette viszont furcsa népmesék tündérhárfásai között barangolhatunk, és szívhatjuk óriáshalakat rejtő tavak és nagy tragédiákat ismerő fák illatát. Az Amiina anyagával igény szerint már a késő őszben érezhetjük magunkat, atmoszférájával legalábbis eléri ezt. Hármas.

A világ legguglizhatatlanabb zenekarnevével bíró JJ ellenben a mediterrán nyár szerelmese és – No. 2 című debütalbumuk alapján – végtelenül mély ismerője, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem napfényes Svédországban regnálnak. Ez azonban minden, amit róluk tudunk, a tagok neveit és mennyiségét jótékony homály fedi. Így csupán annyit állapíthatunk meg, hogy kilenc, egytől egyig kiváló dalt tartalmaz ez a lemez, melyekben általában egy kellemesen fátyolos, nem túl karakteres hangú énekesnő dalol minimális, The Knife-os elektronikát és akusztikus hangszereket (leggyakrabban gitárt) tartalmazó alapokra. Az album hangulata itt szintén a legnagyobb pozitívum, de a dalok megállnak a saját lábukon: a Things Will Never Be The Same Again maga az indián nyár hangjegyekbe öntve, az Ecstasy egy északi hűvös szellő a forróságban, és a My Love-ra lehet a legjobban nyáron szerelmesnek lenni. Imádom minden pillanatát ennek a rejtélynek. Négyötöd.

Amiina – Ásinn (Live at Villa Bardini, Firenze)