Erre a koncertre azóta várok, hogy először tudomást szereztem Anneke és Danny együttműködéséről, amit azóta a közös, In Parallel című albummal is megpecsételtek. Amikor az angyali hangú énekesnő kilépett a Gathering nevű formációból, inkább a családra és szóló karrierjére szeretett volna összpontosítani, de nem tudta elkerülni, hogy a metál és rock zeneszerző-előadói kézről kézre adják, hogy különböző projektjeikben közreműködjön. Így került a képbe Danny Cavanagh is, akivel évek óta dolgozik együtt.

A nagyon különleges, színházteremben, ültetett koncertként megrendezett esemény első fellépője a magyar Turbo volt. Eleve nem értettem, hogy miért is kell egy ilyen különleges produkció elé még előzenekar. Tanka Balázs és csapata korrektül teljesített. Vigh Dávid hangulatosan játszott, és izgalmas volt az akusztikus műsor színesítéseként Milosevics Mirko közreműködése, de az egész valahogy nem kellett volna, csak tisztességesen felvezették lényeget.

Némi szünet után Danny robbant a színpadra, és teljesen egyedül lenyomott egy órát úgy, hogy sikerült belaknia a színpadot. Az Anathema dalok többnyire előadhatók intimebb környezetben, egy zongora vagy egy gitár kíséretében, tehát nagy hiányérzete senkinek sem lehetett az egyszereplős show miatt. Furább volt az, amikor Danny elkezdett játszani a kütyüivel, és előttünk rögzített alapokat, sávokat, amikre aztán rágitározott és énekelt, de még így is, hogy néha egy zajosan felvett alap vagy egyéb technikai malőr megtörte az ívet, alapvetően nagyon jól szórakoztam. Sorban eljátszotta a nagy Anathema kedvenceket, hol csak egy gitárral, hol a színházteremben felállított zongorával, hol pedig bűvészkedve a spéci cuccokon. Volt Lost Control, One Last Goodbye, Are You There?, Fragile Dreams és a Flying. Nem maradt ki a szokásos Pink Floyd feldolgozás sem. Személy szerint jobban csípem a Comfortably Numb-ot, de azért a High Hopes is ült rendesen, még így egyedül, elektro-akusztikusan is. Valamit azért nagyon tudnak a brit szigeteken. Amúgy a nagy elmélyülés, átszellemült játék és technika-bizergálás közben még bőven kifelé zenélt Danny, olyan kulisszatitkokat is megosztva a közönséggel, hogy a setlistet a mobiljában tárolta, mert nem talált papírt.

Aztán eljött végre, amire a legjobban vártam. A munkával töltött hétfő, a sok stressz úgy repült el, mintha soha nem lett volna. Besétált az a törékeny, örökszép énekesnő, aki annyiszor varázsolt már el személyiségével, hangjával, s valahogy az egész terem vele kezdett rezegni, kinyíltunk felé, ahogyan ő is felénk. Nagy mágus Anneke. Sejtelmesen mosolyog, mesél, belebúgja a mikrofonba, hogy “wow”, tördeli picit a kezét, igazgatja a haját, mintha zavarban lenne majd húszéves színpadi háttérrel, úgy néz ki ránk, hogy mindenki magáénak véli a pillantását, mert elhiszünk neki mindent. Ujja köré csavar, szelíden megérint és elringat, meggyógyít és vigyáz rám, mintha az alkarjára tetovált angyal volna. Saját repertoárjából az első blokkban zongorával eljátszotta a Day After Yesterday című édes-bús slágert, aztán a friss Wondert, valamint a Trail of Grief-et. Majd gitárt ragadva folytatta a My Electricity, Beautiful One, Yalin, Sunny Side Up és a Not the Most Pretty Girl című dalokkal. Végül előkerült az ő előadásában számomra is befogadhatóvá tett és hiteles The Power of Love, amit rettentő aranyosan még el is rontott.

A tökéletesen felépített program utolsó harmadában Danny csatlakozott Annekéhez, és bár meg kellett küzdeniük a technikával, csodálatosan egészítették ki egymást. A technika tett keresztbe a Teardropnak, amibe többször is belekezdtek, kevés sikerrel. Aztán jött a jól bejáratott közös dal, a Pure Airről ismerős The Blower’s Daughter, majd a valahogy mindig nagyon szomorú Parisienne Moonlight és a másik Anathema-dal, az A Natural Disaster, amit mintha Annekének írtak volna a fiúk. A sok szomorkás darab után felüdülés volt az új Agua de Annigue albumról (In Your Room) kölcsönzött vidám, lendületes Hey, Okay. Lett aztán gitár- és elemcsere, basszeri beavatkozás meg kedves “unaloműző” sztorizás (Isztambulban káosz volt, de itt a nyugalom szigete) után végre Teardrop is és a meglepően jól sikerült, érzelmes Dolly Parton cover (Jolene). Megidézték a Gatheringet is a Leaves erejéig.

Visszajöttek még egy búcsúdalra, s így telt el három óra a könnyűzene egyik legtisztább, legszebb (hangú) énekesnője és a szomorúmetál/rock egyik zeneszerző géniusza társaságában. Ők láthatóan nagyon szeretik egymást, mi is nagyon szeretjük őket, kedvesek és néha bájosan amatőrként viselkednek, de mindez alapvetően nagyon jó. Örök hála a szervezőknek, hogy végre élőben is élvezhettem azt, amit se szavakkal, se videókkal leírni, visszahozni nem lehet. Ez így volt tökéletes.

Korábban a Kultblogon:

• Kitisztult levegő (Anneke van Giersbergen – Pure Air kritika)
• Annekével a felhők felett (Agua de Annique – Air kritika)
• Fehérvári Zenei Napok 2008 (Anathema koncert beszámoló)