A Papp László Budapest Sportarénát ízlésesen csomagolták át a koncertre érkező mintegy háromezer nézőnek. A küzdőtéren keresztben elhelyezett színpad körül hatalmas fekete drapériával takarták el a ki nem adott férőhelyeket. Igaz így sem volt teltház, de ez semennyiben nem vetette vissza a Cotton Club Singers régi tagjainak ill, az új formáció, a Singer Street lelkesedését és az alkalom miatti meghatódottságukat.

Az égboltként csillogó kivetítőn a MÁV Szimfonikus Zenekar, Big Band és Malek Miklós karmester érkezése után a Csillagok háborúja átírt introszövegével nyitották meg a Záróakkord című elköszönő showt, majd az előkészületekről összevágott, erőltetett kisfilmmel folytatták, sőt még egy taxi is begördült a küzdőtér szélére. Nem csak László Boldizsár és a Singer Streettel maradó Fehér Gábor öltönyei, vagy a négyszer is átöltöző Szűcs Gabriella és Kozma Orsi ruhakölteményei alapozták meg az ünnepi pompát, de a jazz műfaj elengedhetetlen, laza eleganciája is érezhetően eluralkodott az arénában, és ha sok más nem is, ez az egy azért tetszett.

Gondosan szerkesztett, a zenekar történelmét összefoglaló repertoárt kaptunk; magyarul megszólaló daloktól kezdve ABBA és Sting-számok áthangszerelt változatán át egészen a nagy előd, Sinatra dalaival bezárólag szinte a teljes CCS-életműből eljátszottak részleteket. A két részre bontott, háromórás koncert első felében sorban váltották egymást a rengeteg tagcserét megélt, 15 éves múlttal rendelkező zenekar régi és új felállásai, ill. szólókat, duetteket és a meglepetésvendégként felkonferált, egykori CCS-tag, Legeza Balázs basszusát, de Czutor Ignác szaxofonjátékát is hallhattuk.

Cotton Club Singers – Love and Marriage

A második felvonás csöppet erősebbre, változatosabbra sikerült, mivel László Boldizsár ízelítőt adott operaénekesi tehetségéből, nem mással, mint a Nessum Dormával, azzal a Puccini-dallal, amivel Paul Potts a Britain’s Got Talentben egy egész világot korábban ámulatba ejtett, de emiatt már valahol kicsit lejárt lemeznek számít ez a dalválasztás. Egyértelműen Malek Miklós klezmere volt egyébként a koncert fénypontja, ez viszont a Cotton Club Singersre nézve egyáltalán nem jelent jót.

A Záróakkord elején mintha görcsösen igyekeztek volna emelni az est fényén, csak a szünet után sikerült lazítaniuk és örömzenélniük, a végén meg már le sem akartak menni a színpadról. A görcsösség és feszültség abban is tetten érhető volt, hogy még az est elején többször szóba került Zsédenyi Adrienn, és bár Szűcs Gabriella kedvesen kért egy tapsot a hiányzó énekesnő tiszteletére, de László Boldizsár Zsédával kapcsolatos szavait ironikus megjegyzésként is felfoghatta a közönség. Nem hiszem, hogy különösebben sokat adott volna hozzá a jelenléte a produkcióhoz, szóval nem is rajta múlt, hogy nem olyan lett ez a búcsú, mint amilyen lehetett volna.

Talán a legfájóbb, hogy nem tudtak vizuálisan lekötni. A klubhangulathoz szokott zenekar bájos színpadi viccei, egyszerű koreográfiái ilyen, nagyobb szabású környezetben elvesztek. Mikor a színpadi, főleg a szólórészek alatt minimálisan mozgó énekesek nem tudtak lekötni, akkor a kivetítőn villódzó összeválogatott régi képeknek, videó felvételeknek kellett volna, viszont azok túlságosan kisméretűekre voltak beállítva. Nagyobb látványelemeket, egy-két táncost is igazán elbírt volna a produkció. Arról nem is beszélve, hogy egyenesen irritáló volt, ahogy itt-ott borzasztó, nyers angolsággal énekeltek ki egy-egy sort (különösen Legeza Balázs szereplésénél nyílt ki a bicska a zsebemben).

Sajnálatos, hogy egy egyébként szimpatikus zenekar búcsúestje félresikerült a maga túlgondoltságával és figyelmetlenségeivel. Ha a CCS 15. évét ünnepeltük volna, akkor egy viszonylag jó, élvezhetőbb pezsgőbontás tanúi lehettünk volna, de a szombat este így igazi show hiányában csak az ősrajongók számára maradhatott igazán emlékezetes, de közülük is csak egy-kettőt láttam átszellemülten, állva tapsolni.