Ismét olyan koncerthez volt szerencsénk a budapesti éjszakában, ami után én érzem magam kellemetlenül mindenki helyett, és nem tudom eldönteni, ki cseszte el jobban. A zenei verdiktet viszont gyorsan vonjuk le: Low Leaf bájos, keressétek, hallgassátok.
Az egész egy ideális együttállással kezdődött, amiben mindig benne van annak a lehetősége, hogy valami fantasztikusat tapasztaljunk. Egyik részről adott volt egy Los Angeles-i csaj, aki azt a zenei világot hozta el nekünk, amit egyébként is drogként nyalunk fel a netről, és örülünk, mikor ilyesmi nem már lejárt lemezként kerül elénk, hanem aktuális, élő-lélegző jelenségként. Másrészt ott volt nekünk az Akvárium Klub, ami az utóbbi időben többször bizonyította, hogy nagyon jó neveket képes elhozni, olykor a margóról szemezve, és ezzel valódi rajongókat szolgál ki a kertévés langyos-biztos helyett.
Hogyan történhet mindezek után mégis, hogy egy olyan szinten kellemetlen koncerten vagyunk túl, amit még elmesélni is ciki? Ki cseszett el, és pontosan mit? Elmondom mi történt, aztán tippelgethetjük a válaszokat.
Amikor 8 óra magasságában az Erzsébet térre érkeztünk, már tömve volt a lépcső, a hirtelen jött nyári estében egy tűt nem lehetett volna hegyén megállítani. Nem meglepő módon a tömeget nem a zene hozta ide, hanem az időjárás és egy laza fröccs ígérete, így az Akváriumon belül a kinti nyüzsgés kontrasztjaként hűvös üresség honolt. A koncertterembe lépve azt láttuk, hogy felvezető muzsika híján kellemetlen csendben ült mintegy hatvan ember, és együtt várta, hogy jöjjön az amerikai hölgy szórakoztatni. Hamarosan, talán fél 9 magasságában színpadra is lépett Low Leaf, hogy szembenézzen élete talán egyik legnehezebb kihívásával.
Fotók: Virág Tamás
A zene, amit játszott, nagyon korrekt volt. Egyszer a hárfa húrjainak pengetésébe feledkezett bele, másszor csak az előtte fekvő szintiből berhelt hangokat és amellé nyomott hiphop szöveget a mikrofonba. Nem mondhatjuk, hogy ez a fúziós dolog megdöbbnető újdonságokkal szolgálna a zenetörténelemben, viszont ez semmit nem von le abból, hogy a saját zenéjét nagyon korrektül összerakta, a műsorát profin építette fel, és láthatóan szívét-lelkét beleadta abba, amit csinált. Ráadásul a hárfa megadta azt az apró egyediséget, mint ahogy például Floex esetében ájultunk el a klarinéttól: egy szín csak a keverékben, mégis ez teszi megkülönböztethetővé.
Ez volt az, amit hallottunk. És akkor elmondom, hogy mit éreztünk közben.
Képzelj el egy Fülöp-szigetekről a világba csöppent, hosszú vékony szépséget, aki lazán nyúl a laptopon futó sequencer után, mégis kecsesen ölel körbe egy hárfát. Zenéjét egyedül rakja össze a színpadon, és kifejezetten nehéz elkerülni, hogy elvarázsoljon. Most pedig képzeld hozzá, ahogy ez a tehetséges és bájos lány néhány hosszú lépéssel megiramodva arccal nekirohan egy plexifalnak, és te szemből nézed, ahogy az orra lassított felvételben felgyűrődik, majd véres-csontszilánkos darabokra robbanva száll szerteszét. Na, ez a plexifal állt a színpad és a közönség között. A lassított jelenet pedig egy órán keresztül tartott. Fájt nézni.
Az emberek ugyanis ültek. Csendben. Nem tapsoltak, nem szólaltak meg, nem csináltak semmit. Hosszas unszolás és némi kósza lelkesedés után megszólalt egy-egy hang a színpad előtt (de jellemzőbben valamelyik hátsó sarokban), ez azonban elveszett az rideg ürességben, ami ott maradt a térben a koncert előtti percektől kezdve. Félelmetes volt maga a jelenség, a színpadon pedig hihetetlen lélekjelenlét kellhetett hozzá, hogy ennek ellenére tovább haladjon a műsor, és lepörögjön az az egy óra, ami valószínűleg hosszú napoknak tűnhetett. A koncert végefelé valaki még utolsó próbálkozásként hangosan bekiabált, hogy “nem akartok felállni?” – de nem akartak. Persze ezt is csak passzív agresszív csendes üléssel jelezték egyértelműen.
És hogy miért történt mindez? Borzasztó nehéz kérdés. Kézenfekvő lenne a közönségre fogni, amelynek tagjai rezzenéstelen arccal néztek mint valami freakshow-t bámulva, “szórakoztass bazmeg, én fizettem” felirattal a homlokukon, és csak ültek mint azok a sarokban gubbasztó gyerekek a legparább horrorfilmekben. Aztán lehetne a szervezőket is okolni, merthogy eleve ők találták ki, hogy babzsákokkal hintik fel a nézőteret, így az emberek segge alá adták a passzivitást. Vagy okoljuk az előadót? Hiszen Low Leaf gondolhatta volna, hogy fekvő embereket hiába próbál interakcióra késztetni, azok csak ott maradnak fekve.
Az elmondottakon túl egy rémkép nem hagy még nyugodni: van ez a Flying Lotus-szal is együtt dolgozott csaj, aki hazamegy Los Angeles-be, elmeséli, hogy mit látott, és hidegrázás kíséretében int óva bárkit is a szcénából, hogy ide merészkedjen. Szeretnék egy olyan valóságban élni, ahol ez nem törénik meg.
És ahol az emberek felállnak egy koncerten, ha gyöngyszemet hallanak.