Némi háttér, hogyan működik a Sónar

A fesztivál két nagy tételre tagolható napi szinten: van a Sónar by Day nevezetű nappali etap déltől este 10-ig, majd a Sónar by Night folytatólagosan egészen reggelig. A két szakasz más helyen zajlik, úgyhogy a valódi választóvonal a kettő között az a 4 km-es út, amit meg kell tenni a helyszínek között. Erre szervezett buszjárat és taxik állnak rendelkezésre, de mi minden nap inkább lesétáltuk, így útba tudtunk ejteni egy vacsorát is.

A Sónar by Day további két fő részre bontható: magába foglalja a fő húzóerőnek mondható zenei részt (koncertek, dj-k, live actek), és van benne egy Sónar+D nevezetű médiaművészeti és interaktív szakmai egység. Utóbbit úgy kell elképzelni mint egy expót, ahol egy külön épületszárnyban négy emeleten elterülve rengeteg izgalmas dolgot láthatsz, nyomogathatsz, hallgathatsz. Vannak benne zenéhez kapcsolódó mobil és tablet alkalmazások, a legújabb zenecsiholó hardverek közvetlenül a gyártóktól és ezeket élőben demózó művészek, interaktív kiállítások és installációk, kerekasztal-beszélgetések, workshopok.

Gyakorlatban ez olyanokat jelentett, hogy még a megjelenés előtt kipróbálhattad a Ninja Tune saját zenekészítő tablet appját, nyomogathattad a legújabb szintiket és samplereket, egy keverőpulttal irányíthattál egy óriásrobotot, kipróbálhattad a mozgásodból zenét komponáló ruhát vagy a nagyszínpad zenéjéből maszírozó rezgést keltő kanapét.

A Sónar+D elképesztően zseniális. Annyi pozitív impulzust, remek ötletet és izgalmas újdonságot láttunk, hogy egy idő után már automatikussá vált, hogy ha épp nem volt valami erős koncert vagy dj, akkor ide futottunk be játszani.

Helyszín nappal

A Sónar nappali programjának a Plaça d’Espanya nevű téren található Fira Barcelona expo épülete adott helyszínt (ennek külső homlokzata látható a cikk tetején, a nagy képen), ami két nagy zárt épületrészből és egy ezek által közrefogott belső szabadtérből állt. A szabadtéren volt a legnagyobb színpad, ami előtt a legtöbb ember tudott összegyűlni, és rendszerint ez volt az este 10 órás finálé helyszíne. Az egyik zárt tér egy négyemeletes blokk volt, ahol a kiállítótereket, installációkat, egy hangszigetelt auditóriumot és a workshopok termeit találtuk. A másik épületszárny két nagy koncertteremből állt, ahol a szabadtér mellett a további zenei események zajlottak.

Ezt az egészet nagyjából fél óra alatt be lehetett járni, vagyis emberek voltak szép számmal, de azért olyan zavaró tömeg nem gyűlt össze, hogy az a közlekedést is akadályozza. A másik ok, amiért nem volt probléma a sok ember, hogy amikor zenét hallgattunk egy színpadnál, egyszerűen nem volt értelme előre nyomulni a legsűrűbb első sorokba. Ez pedig annak volt köszönhető, hogy a jó hangosítás nem csak jó hangminőséget jelentett, hanem hogy a termek teljes hosszában egy-két további helyen mintha a színpad hangcucca lett volna újra lerakva (vagyis speciel fel, mert a plafonról lógott), így hátul állva is korrektül szólt minden.

Az első nap

Amikor megérkeztünk, épp a szoftvereket és hardvereket bemutató szekcióban volt demo time. Itt találkoztunk Neil Harbisson Eyeborg evangelistával, aki születési rendellenessége okán csak fekete-fehéret lát, ezt pedig úgy kompenzálja, hogy egy olyan szerkezetet visel, ami a látott színekből hangot képez, és így látás helyett hallja a színeket. Utána bemutatták a Splyce nevű appot, ami a zene sebessége szerint rendezi csoportokba a zenéidet, és össze is mixeli a lejátszási listád. (“Magyarul” bpm alapján kategorizál és beatmatcheli a playlist elemeit.)

A legnagyobb érdeklődés talán a Ninja Tune saját készítésű live act appját övezte, amelyet a kiadó-alapító és a Coldcut felét adó Matt Black felügyeletével készítettek, és többek között Bonobo és Amon Tobin keze alatt tesztelték. Ez volt a Ninja Jamm, amelynek kapcsán leginkább a nagy nevek csavarták el a fejeket, az alkalmazás maga viszont nem volt különösebben formabontó.

Nem úgy mint a Stanford Egyetemen éppen végzős Chris Carlson iPad appja, a Borderlands, ami kifejezetten földhözvágta az állunkat. Ennek különlegessége, hogy úgy lehet benne hangmintákkal játszani, mintha abszolút nem kellene technikai lehetetlennel foglalkozni. Ehhez érdemes megnézni egy élő demót, mert az többet mond akárhány szónál is, és jobban érződik is rajta a wow élmény. Mikor bejelentette, hogy a későbbiekben bemutatót is tart majd az egyik helyszínen, egyből bevéstük mint kötelező program.

A demók után továbbállva az első komoly zenei élmény Jimi Tenor koncertje volt, aki Jesse nevű legújabb fiatal kollaborátorával érkezett, és szokás szerint megőrült a színpadon. Kifejezetten kevés olyan könnyen befogadható jazzes lazulást kaptunk, mint ami például a 2008-as Balaton Sound idején a Kabu Kabu egyűttműködésre volt jellemző tőle. Helyette nagyon masszív acides elektronikát szabadítottak a közönségre, amelyben persze megvolt a helye a Tenorra jellemző énekes részeknek, szaxofonnak és szintinek, de ezek szinte mindig elvetemült free jazz szólók formájában öltöttek testet. Jimi Tenor kellemesen beleélte magát és erős show-t produkált, amit nem lehetett lábmozgás nélkül kibírni. Az pedig kimaxolta a szimpátia-mérőnket, hogy későbbi koncertek alkalmával is láttuk felbukkani az öreget, úgyhogy több előadóhoz hasonlóan ő is élvezte a fesztivált és ott maradt, amíg tudott.

Ezt követően sajnos több ennél kevésbé kellemes élménybe is sikerült belefutnunk. Ilyen volt például a Liars koncertje, ami a hangcuccnak is köszönhette vesztét, ugyanis jól hallhatón megadata magát több hangfal is, és recsegve-ropogva űzött minket tova. Aztán megpróbáltunk egyesülni a New York-i költő-rapper, de legfőképpen primadonna Mykki Blanco művészetével, de itt is kudarcot vallottunk. Volt ugyan néhány erős húzása, például mikor mindenféle zene nélkül állt ki a reflektorfénybe, és valódi költőként szavalt végig egy slam költeményt – ezt respektáltuk, nagy sikert is aratott vele. Később viszont, ahogy olcsó populizmusként igyekezett mikrofonállvánnyal szexuális aktusba keveredni, zeneileg sokat nem adó, rendkívül száraz és üresen minimál beateket alapnak használni, vagy jól megtervezett csúcspontként az embereket úgy a színpadra cibálni, ahogyan azt Trickytől láttuk már csak jobban – ezek nem jöttek be.

Amikor valami olyat láttunk, ami nem kötött le, soha nem lamentáltunk sokáig, mert tudtuk, hogy biztosan akad más érdekesebb néznivaló. Ilyen koncertek közötti intermezzók formájában találkoztunk például az óriás robottal, amit egy zenei kontrollerrel lehetett irányítani: egy 6×6-os gombtábla volt kitéve, amelyen az egyes gombokat nyomkodva a robot hangokat adott ki, forgott, mozgott, LED-ek segítségével színt váltott. Ezen kívül láttunk még zárt térben füstöt átszelő lézereket is, amelyeket szintén egy zenei kütyövel lehetett irányítani, ráadásul a lézerek különböző hatásokra súlyos basszusokat szólaltattak meg. Minden működésnek rá lehetett jönni a logikájára akár kellő mennyiségű idő után, akár az egyes kiállítóhelyek tulajdonosaival beszélgetve, de persze ha csak véletlenszerű érdekességképp fogadtad be az élményt, akkor is ugyanolyan izgalmas volt minden.

Végül a napot, vagyis éppenséggel a napnyugtát sikerült zeneileg is megkoronázni, ugyanis Lindstrøm és Todd Terje közös live actje erős finálét biztosított. Ebben nem volt semmiféle művészkedés, túlgondolás vagy experimentális szélsőség. Rendkívül felszabadult, laza diszkót prezentáltak a naplementében aranyszínűre festett ég alatt, amitől az emberek az arcukról levakarhatatlan mosollyal táncoltak az este 10 órakor kíméletlenül elérkező zárásig. Látszott, hogy a színpara pakolt temérdek elektronikát teljes egészében kihasználó, valóban minden hangot élőben leütő zenészek ugyanúgy élvezik a műsort mint a partizó közönség, és ez abban is tükröződött, ahogyan a végén boldogságtól sugrázón meghajoltak a tapsviharban.

Ebben a pillanatban élő oltárát alkották annak a fúziónak, amit valójában a Sónar fesztivál jelent: egyik színpadon egy elvetemült és kísérletező elektronikát hallgatsz, majd egy másikon valami teljesen ellazult, túlgondolásmentes diszkót, és a széttartás helyett csak egységességet és harmóniát érzel. És ez a szöveg nem valami drogos rushból esik ki, hanem abból az élményből, amikor jó közegben jó zene szól, és egyszerűen klappolnak a dolgok. Szép volt.

Ezen az estén még nem volt Sónar by Night, csak a másodiktól kezdve, úgyhogy ezen a ponton zártuk az első napot. Nem is volt hiányérzetünk, felütésnek ennyi élmény elegendő volt, így felpörögve sétáltunk még egyet, majd vártuk a másnapot. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy a szállásunk tetőteraszára minden este kimászhattunk, ahonnan a Montjuïc-hegy felé volt panorámánk, így a kivilágított Nemzeti Múzeumot és az onnan az éjszakai égboltra eresztett fényoszlopokat nézhettük sörözgetés közben még éjfélig, amikor a látványosságot lekapcsolták.

Holnap folytatjuk a beszámolót a következő nap eseményeivel.